meteorológiai tavasz

 ...és tényleg

egy tökéletes februárt záró hétvége után 

szombaton online színház a Katonából, Spíró: Széljegy a legjobb társaságban, L-ékkel és nagypapa is figyelt

vasárnap a nőkkel a hegyen erdőjárás, Identity és szauna-mélymerülés

mindez teliholddal fűszerezve

mi kell még? ................................................................................................................................................................................................................................................................................... stb. stb. stb....................dehogy, a világjárvány vége is elég lenne

almás-fahéjas helyett, körtés-narancsos-garam
masalás-gyömbéres lett

rakott brokkoli
bolognai szójaraguval és gerslivel

mára 84-en, ezzel átlépte az összes covidban elhalálozottak száma a 15ezret (15 058)

Nincs megoldás

HPS Kultszalon, Láthatáron Csoport, Alice Miller, Martin Miller, van-e, aki e neveket nem ismeri?

Hát, én bizony nem ismertem egyiket sem január 30-ig, amikor is volt szerencsém a fent említett helyen megnézni a Hagyaték c. előadást, amit a fent említett csoport állított színpadra a fent említettek írásaiból (részben hagyatékból).

Először az 'elsőbenyomások'ról: régiesen szólva emeletes bérház az utcasarkon, érkezik a közönség, míg Fülöpre (itt vétek egy óriásit a GDPR ellen, mert nem kérdeztem meg, szerepeltethetem-e a posztban, haj-haj, de hát tényleg ő volt a társam az aznap esti színházra) várok, könnyedén megfigyelhetem, hogy kaputelefon benyom, kedves hang: negyedik emelet, és mivel Fülöp (bocs-bocs) befut, megismer és bemutatkozunk, már indulhatunk is gyalog felfele. Közben beszélgetünk, én próbálom szavaim mögé rejteni, hogy már az elsőn alig kapok levegőt, ezért nem is bánom, hogy a harmadikon belefutunk az emeletek végébe, kész, ennyi, nincs negyedik, nincs szalon, ez egy beugratós este. 

Nem, nem így történt, nézőtársak jelzik, hogy innen kizárólag lifttel tudjuk folytatni, valamiért nem bánom.

Fent széles-üveges bejáratok, sötét fa lépcsőház, majd kedves hang immáron testből közli, hogy a jegyeket nem, csupán a nevemet kéri, és széles mosollyal tudatja, hogy minden rendben, a listán vagyok, khm....

A (tanács)terembe lépve, látva a négyszögletű játszótér köré rendezett széksorokat (a két rövidebb oldalnál két sor, az egyik dobogón), érzem, hogy itthon vagyok, és stoppolom is magunknak az ajtóhoz közeleső rövidebb oldalon, a második sor közepén álló két széket. 

- Jó lesz itt? - kérdezem Fülöpöt, aki az imént mesélte, hogy a színházakban általában az első sor szélére ül (amit senki se szeret, és ezért üresen marad, teszi még hozzá) 

- Persze, jó - válaszolja rögtön, és nem értem, miért nem csodálkozom.

Nem mesélem el később sem Fülöpnek, bár sok szó esik színházról, előadásokról köztünk, miért irányítottam ehhez a székhez, bár bizonyára nem zavarta volna, ahogy az első sorban ülőt sem zavarta láthatóan, ahogy az egyik főszereplőt a másik főszereplő (több szereplő, se fő-, se mellék- nem volt) egy-két határozott és agresszív mozdulattal az ölébe lökte rögtön a darab elején.

Igen, erősen, hogy ne mondjam, a fizikai erőszak plasztikus ábrázolásával indulunk, én, rutinos színházi ember, biztos vagyok benne, hogy nem veri szét egyik a másikát, mert holnap is lesz azonos szereposztásban az előadás. De két néző ráébred, hogy nem ide szerette volna váltani a jegyét, és elnézést kérő arccal a terem legtávolabbi sarkából telibe világítottan kiavászkodik, jaaa, mert a világítás sem hagyományos, nincs semmi színházi allűr, két óriási, antik csillár lóg alá, az világít be egyformán mindenkit, szereplőt, nézőt egyaránt. 

- Nincs semmi baj - szól ki szerepéből Rába Roland, és ez nem tetszik, mert rögtön azon gondolkodom, vajon mennyire zavarta meg a szegény menekülők mozgása - erre az alkotó-közönségtalálkozón, az este harmadik részében egy néző rá is kérdez, amire (persze) nemleges választ kap -, nos, ha nem szól ki monológja közben a szerepéből, eszembe sem jut, hogy megzavarta a külső mozgás, ezzel viszont engem is kibillent egy időre nézői szerepemből.

A szövegegyüttest az alkotók tették színpadra Martin és Alice Miller könyvei és levelezése alapján, a szereplők eleinte meg-megszólítják a nézőt, majd, ahogy egyre mélyebbre merülünk, marad el a kifele  kommunikáció, és érezhetem magam egyre inkább partvonalra ültetettnek.

A színlap kétórás előadást ígér, ezért nem értettem, hogy 1 óra 10 perc elteltével (igen, az órámra néztem, mert érdekelt, hogy mennyi) miért fogja Feuer Yvette az ajtókilincset, és miért beszélnek a darab végefelére jellemző szöveget a szájukon.

Mert valóban vége lett egy hangsúlyos ablaknyitással - vajon ez a szokásos "ha egy puska lóg a díszletben, akkor annak el kell sülnie" dramaturgia, mert a terem egyik oldala végig óriási ablak? -, és pici szünet után következett a második rész, annak, aki még maradni akart (mi akartunk):

A jó M. Miller, akinek 2019-ben magyarul is megjelent könyve ihlette az előadást, azzal a feltétellel adta engedélyét, ha ezt a kb. 10-15 perces valakivel folytatott videóbeszélgetést, amiben a könyvét promózza, levetítik a mindenkori nézők előtt. A bejátszásból új infót nem kaptunk, de láthattuk, hogy Martin él, mozog, mosolyog.

Nem, nem mesélem el, miről szól a darab, csak annyit, hogy ha eddig azt gondoltad, megoldás lehet, ha az anya, egy szülő bocsánatot kér valamikor a gyerekétől az ellene elkövetett bűnökért, akkor ezt nyugodtan felejtsd el. 

Nincs megoldás.

bent

Én, az Utas és a Holdvilág

Telihold van ma, akik figyelik, azt mondják, ráadásul ritka bolygó együttállásokkal. Erről, ha érdekel, részletesebben náluk olvashatsz, nekem csak úgy jópofának tűnik, hogy ma ülök a géphez pont Holdvilágról írni, arról, amit egy hete láttunk a Trafóban.

Kétszer olvastam ezt a kultikusnak tartott regényt, mondhatnám, hogy azért, mert rajongója vagyok, de nem, azért, mert annyira átitatja az öncélú, köldöknézős, poros értelmiségi köntösbe bújtatott hímsovinizmus, hogy elolvastam újra, hátha megtalálom, mit esznek rajta mások. Nem leltem nyomára se. 

Hogy miért néztem meg akkor a közel hat órás Táp Színházi előadást?

Mert kíváncsi voltam, Vajdai Vilmos rendezése hogy' teszi idézőjelbe ezt a parttalan, sehova se tartó érzelemhullámot.

Nem kellett keresnem, megkaptam. Bár ahogy a társaságunkból egy valaki megjegyezte, "senki nem meri megmondani nekik, hogy a kevesebb több lenne?"

Akkor, ott máshogy értelmeztem ezt a hozzászólást, arra reagáltam, hogy mindenki tudta, hogy alternatív színházat kap, hogy fizikailag is próbára lesz téve a néző, aki becsekkol, így is bevonva ebbe a szerbi elviselhetetlenségbe.

De valóban a harmadik felvonás tán harmadik részénél (csak emlékezetből osztom részekre az előadást) már nem érezzük, hogy hozzáadna a műélvezethez a valóban csodálatra- és elismerésreméltó sokadik technikai bravúr, csupán afeletti örömöm erős, hogy milyen tartalmas játszótere lett ez a technikai kísérleteknek.

Bravúros volt a regénybeli Örök Nő (merthogy az Egyetlen Szerelem) megtestesítőjét, Évát (csupán az előadás vége felé megjelenve) szakadt, leharcolt, együttérzést kiváltó prostiként ábrázolni.

A feketernőszerű főszereplő  remekül mozogta Bodó Viktor hangját, (ha az olvasó még nem tudja: "PLAYBACK REMIX ACTION Az Utas és holdvilág c. előadás a rendező 2002-es rádiójátékát veszi alapul, amelyet Turay Tamás felkérésére és közreműködésével készített Szerb Antal klasszikus regényéből." idézet INNEN, és tisztelet a narrátorok közül Szepetneki szerepébe hirtelen beugró, és azt is(!) eljátszó szereplőnek természetesen úgy is, hogy így az egyik főszerep és a narráció nem tudott igazán elkülönülni már, viszont az előadást nem kellett lemondani, hiszen, ahogy a játék kezdetén a rendezőtől hallhattuk, amúgy is elképesztően nehéz a kőszínházakkal pl. Vígszínház a színészegyeztetés.

És persze: ízlések és pofonok....olvastam rajongó blogbejegyzést, ahol a kezdetkori sokperces sötétben hangzó rádiójátéki szövegnek is fennen hangoztatja annak nézőt az előadásra hangoló szerepét, én szimplán beleuntam a vaksötétben a szöveg figyelésére, viszont baromira jól megy az asszociálás, így elég hamar egy rádiókészülék belsejében éreztem magam a hangszóró közelében, amiből már előbb kijöttem volna, ha rajtam múlik.

Az első felvonás feléig (megint kb. határozom meg az időt) meredten bámultam a színészek szájmozgását, mint szerintem sokan, de szerencsére kemény akarattal képes voltam eztán másfelé terelni - egyéb testrészek mozgására, díszlet, vizuális effektek követésére fordítani-  a figyelmem.

Megérte elmennem, mert imádok fegyelmezetten, hittel játszó színészeket nézni egy átgondolt rendezői koncepcióban, és ezen az estén nem hiányzott ehhez a megfelelő materia, a dráma maga, ez az este más volt, nem azt bizonyította, amit Ruszt, Zsótér és még néhány tehetség rendezései, hogy a jó drámával (értsd: színdrab) bármit lehet csinálni (ha az ki van találva, ha azzal az akotók akarnak valamit), kihúzni, behúzni, aktualizálni, brekegni, ez a szerbantali szöveg viszont a viziális- és hangeffektekkel, színpadtechnikákkal és a színészek fizikai- és mentális teherbírásával való játékra jó ma. 

Mert eljárt fölötte az idő. És ennek én nagyon örülök!

Köszönöm!

március-április

pontosabban március 27., és április 10. - két fontos dátum, mérföldkövek egy alkotó pályáján, csodálatos dolgok egy ember életében, azaz legalább kettő (a másik én vagyok, az alkotó anyja)

Seres Lili Hanna-Gulyás Barna Zene&Szöveg
az Óvóhelyen

Egy harmadik nyelvet hoztak létre, ahogy előadták Lili verseit, melyek alapján, nem -hozhezhöz Barna szerzett zenét, katartikus élmény, ahogy a szöveg megjeleníti a muzsikát, ahogy zene hordozza a szöveget....lesz még ilyen, azt ígérik.

Ez pedig a könyvbemutató helyszínének kirakata április 10-e környékén:

Verskoncert

baromira össze akartam szedni a gondolataimat mielőtt ezt a posztot megírom, ez egy rendkívül fontos posztja életemnek, de gondolataim inkább szerte szaladnak és tova, az érzéseim is csak dúlnak, de leginkább boldog vagyok, és bár ez a történtek fényében nem meglepő, csak mint érzés furcsa

jelzem, szívesen hozzászokom

A dolog sokkal régebbre nyúlik vissza, de ez most nem fontos, ha elmész az előadásra, az összekötő szövegekből úgyis mindent megtudsz. 

Hivatalos voltam múlt vasárnap egy szobakoncertre (élemedett korom ellenére ez életem első szobakoncertje), barátságos, kellemes, polgári (remélem, a jelzők nem mondanak ellent egymásnak) lakás a Lipótvároson innen, a közönség kedves, érdeklődő, ismerős, vagy aki nem, az bemutatkozik a másiknak - konstalálom, és azt is, hogy felvehettem valszeg most is a "házon kívül vagyok" álarcot, mert rajtam bizony átnéz minden nem ismerős, mint a tiszta üvegen.

Az előadók mosolygósak, házigazdásak, türelmesek, bár a facebook eseménynél nyomatékosan kérve vagyunk, hogy pontosan érkezzünk, bevárunk minden késve érkezőt, közben majszoljuk az ezt-azt, amit hoztunk. Azért írom ilyen részletesen, hogy el tudd képzelni, mert magát az előadást nem írom le részletesen, csak az érzést, hogy valami csuda dolog történik itt, és én nagyon boldog vagyok, hogy a részese lehetek.

A szobaablak az esti óra ellenére nyitva, enyhe koratavasz...

....aztán katarzis, ilyen, mikor a tehetség megtalálja az útját, illetve a tehetségek a saját nyelvüket, és a világ legtermészetesebb módján, mintha mindig is együtt lélegeztek volna.

A produkció után a kedves felszólításra a közönség kötetlen beszélgetés keretében közkinccsé tette építő jellegű meglátásait, használatba vette a vendégkönyvet. (remélem, olvashatunk majd szemelvényeket belőle ITT )

Seres Lili Hanna & Gulyás Barna

A premier március 27-re esett, aha, a Színház Világnapjára, itt az Óvóhelyen.

A repertoár változott, bővült, így már egy felvonásnyit tesz ki a szöveg&zene. És a vasárnaphoz hasonlóan most is hat, igen erőteljesen az érzelmekre. Olyan sok minden használja, terheli az értelmünket, és mindig mindent meg akarunk érteni, ez az előadás arra játszik, hogy most,  ebben az órában engedd érezni magad.

A szöveg és a zene partnerként kulcsolódik egymásba, erősíti, hangsúlyozza egymást, míg mi asszociációink tengerében sodródunk, szépséges, ahogy az előadók előzékenyen engedik érvényesülni a másikat, és biztonságot ad a mosolyok állandósága a gyakran gyomorszájba vágó produkciók után.

Mi történik? Gitárszó és felolvasás? Szöveg és dallam? A kettő együtt így egy új, egy harmadik, de közös nyelvet ad, és semmit nem kell csinálnod, csak hallgatni őket, és ez az új nyelv máris a tiéd.

Az előadáson elhangzó szövegek egy része Seres Lili Hanna április 10-én megjelenő kötetében lesz olvasható, hallható pedig legközelebb április 8-án este 7-kor az Óvóhelyen.

frenákság

Még valamikor a múlt év vége felé történt, hogy feltűnt a Trafó indiai klasszikus zene hirdetése, és érintett lévén (azaz meg vagyok érintve az indiai zene által), meg is szólítottam Lilit, hogy legyen részünk együtt ebben az élményben, ezzel az ötletemmel rögtön sikerült a tervezett karácsonyi ajándékomról jóval idő előtt lerántani a leplet, de az élmény ITT  így is megvolt, ajánlom a sorozatot figyelmetekbe.  

Nos, ekkor lettem arra figyelmes, hogy a Frenák Pál Társulatot is meg lehetne nézni most már végre, annyira időben vagyunk a helyfoglaláshoz.

(Jó, ebben a hónapban össze fogom számolni, hány kulturális-művészeti élményben volt részem - hogy örüljek -, mozi, színház, koncert, kiállítás.)

Ebből gondolom, kiderül, hogy első találkozásom volt ez Frenák művészetével, de (félredobva minden szerénységet) anno egy alomban élve az éppen születő Szegedi Kortárs Balettel biztosra mentem (kimondva az igazságot), hogy ez jó lesz.

Azt persze nem tudom, és (őszintén) nem is érdekel, Frenák mit akart, az érdekel, hogy én mit kaptam, velem, mi történt, és most a végére ugrom, pityergéssel fűszerezett katartikus élményben volt részem, életem részévé kívánom tenni a Frenák előadásokat.

És most gyorsan túlleszek az egy negatívumon: egy pöttyet sötétebbre sikerült a világítás, mint ahogy azt én alakítottam volna. És lehet, hogy ez szándék volt, hogy fájjon nekem is valamilyen testrészem, így azonosulva a színpadon teljes testüket (ki)használókkal, de ugye nem érdekel az alkotói szándék, csak az, hogy bizony egy kicsit láthatóbban is üzenné nekem a színpadkép a sötét jelent, nem szükséges ahhoz ilyen jellegű komfort zóna kimozdítás.

W_ALL - akkor is tetszene a cím, ha a tánc nyelve nem lenne jellegéből adódóan alapvetően országhatárokon, nemzeteken, nyelveken átívelő műfaj, és így is tetszik, hogy nem beszélek idegen nyelvet, mert örülök, hogy ezzel az írásmóddal a MI MIND és a FAL is egyszerre kifejezhető, és mert valóban erről szól az előadás.

Nem árt emlékeztetni a mindenkori nézőt a fizikai és a mentális életterünkben már ledöntött vagy éppen épülő falakra, ami akkor is elválaszt, ha sötét (fekete) és akkor is, ha napraforgó táblának  (egyik asszociáció: kinyílott a pitypang - megírom) színezzük.

Merthogy itt a lényeg, a katarzis eszenciája: azt gondolom, arra asszociálok, amerre csak hagyom, hogy vigyen az elmém, ehhez ad nekem elég széles és élvezetes teret Frenák.

példa: Fal - puha, ruganyos, gumi, gumiszoba

úszó mozdulatok: víz, magzatvíz, élet, menekülés, sport, megúszása a helyzetnek

és aztán az egyik erős jelenet: csillogó vörös kezeslábasba burkolt férfi spicc cipőben lejtett a fal mentén, egy focista helyenként pontos célzásai kereszttüzében - a művészet tökön rúgása (hovatovább kiherélése)

Nem sorolom tovább, mindenféle élethelyzet ábrázolódik, amivel találkozunk a mindennapjainkban, és olyan, amivel nem, mindenféle kapcsolatok, kapcsolódások, jelenségek, érzelmek mozaikja, kapunk látványos elemeket, és szívünk húrjain is játszanak az alkotók, a hangok, zenék széles skálája szólal meg tökéletes egységet alkotva..., no itt álljunk meg egy szóra, mert eszembe jutott még egy számomra kiemelkedő momentum, mikor a színpadról csak jelbeszéd érkezik önmagában.....ültünk a nézőtéren néhány százan....

Frenák sok ponton megjeleníti ugyanazt (is) a tánc, a táncszínház nyelvén, mint P.B. prózai színházista, de míg Frenák alkotása könnyed, izzadságszagtól mentes (ami köztünk szólva elég nagy próbatétel ilyen fizikai megterhelést igénylő műfajnál, bocs :) ), hiteles, önazonos és távolról sem öncélú,  az utóbbi rendre egy dilettáns, önjelölt próféta vásári komédia szintjét is csak harsányságában elérő próbálkozás marad, néhány színésze minden tehetsége és szándéka ellenére.

Láttam még a Gyakori kérdéseket , jut eszembe a fenti gondolatról, ha arról még nem írtam, akkor majd jövök.

A mi színházi tavaszunk 4.

Most írom meg a tavaszi utolsó, nyárba fúló (június 5-i) Lilivel közös színházi élményünket. Nem tudom, mért vártam ezzel eddig, és asszem nem is keresem az okot, most este néhány új Fekete vonat klip, Will Smith Lánchíd táncikája és Kate Mckinnon  Yozsefváros ITT produkciója után valahogy eszembe jutott, hogy

én olvastam az Egy piaci napot - Závada Pál regényét, és ajánlom, hogy olvasd/olvassa el feltétlenül. Gyorsan el lehet olvasni, mert annyira fáj, hogy mielőbb a végére kell jutni, el kell olvasni, hogy le lehessen tenni, hogy fel lehessen sóhajtani, ez egy tárgy, ez egy könyv, ez nem az élet, aztán később majd újra elő lehet venni, hogy a részletek is előjöhessenek, hogy a sírás mellett gondolatok is szülessenek, mert ez az élet.

No, ezt mentünk el megnézni a Radnótiba, és láttunk sok ötletet, a rendezői közelítés is közel áll hozzám, az élőzene érzelmeim húrjait pengeti, az apró színpadon összezsúfolódva szorongó tucatnál több játszó a történet előtti tábori időket idézi, és még egy csomó minden jó, de töredezik, akadozik, billeg, helyenként leül, mégis a végén súlyos kövek húzzák a szívemet/szívünket, és nem azért mert olyan hosszú ez az egyfelvonásos (egyébként de, több mint két óra szünet nélkül), hanem mert ezt az élményt nem tudom letenni, nem tudok felsóhajtani, hogy ez egy tárgy, ez nem az élet.....mert ez az élet. Bárkivel megtörténhet. Velük megtörtént.

De hogy ne maradj/maradjon lényegi bemutatás nélkül IDE rakom Nánay István kritikáját.

És megmutatom a könyvet, hogy megtaláld/megtalálja a bookline-on, a könyvesboltban vagy a könyvtárban:

A mi színházi tavaszunk 3.

Múltkor még azt hittem ez lesz az utolsó színházi élményünk az évadban, de aztán egyik éjszaka csak "leütöttem" két jegyet egy másik friss csemegére is, de erről részletesebben majd akkor.

Most pedig az Ithaka (Katona József Sinház) asszem, a premiert követő előadásáról fogok áradozni, közhelyesen és szentimentálisan, mert nekem olyan katartikus élményben volt részem, mint kevésszer életemben. Mióta nem a színház a szakmám - idestova 20 éve- nem néztem meg egy darabot többször, de most az előadás felénél eszembe jutott, hogy ezt bizony többször szeretném látni még, és jajde erősen sajgott fel bennem -mert nekem akkor is, örökre az az igazi, a lényegi- a próbafolyamat átélésének hiánya.

Nagy várakozással mentem, és már ebben bukott az ígyszokottazlenni, nagy várakozásomat aztán utca, mit utca, sugárút hosszal verte az eredmény. 

Persze, baromi ügyes megoldás, hogy a tengerbe érkezünk a nézőtérre, és mivel a díszlettel -Balázs Juli-, be vagyunk már vonva, a következetes rendezés meg is szólít minket nézőket, pici világítást is kapunk egy helyt, de ez csak amolyan finom, gyengéd karnyújtás, semmi agresszió, vagy interaktivitás, csak mégis annyi, hogy megvan az érzés, hogy ennek az avittas történetnek ma én is részese lehetek. Szeretem a "kukucska színház" bármilyen apró nyitását.

Borzasztó vagyok, mert az előadás utáni színlap tanulmányozásig én nem tudtam, ki a rendező, közben sem próbáltam kitalálni, és óriási, nagyon nagyon nagyon örömteli meglepetés volt, -mert amennyire hiányzott a rendezés a Nóra-Karácsony Helmeréknél-ből erről ITT , annyira megleltem most "általában és a részletekben" (idézet a linkelt posztból) is - , hogy ugyanaz a rendező, ide is írom Székely Kriszta.

Borzasztó vagyok, mert mit nekem Odüsszeusz, mit nekem Nagy Ervin (és a többiek), az író Závada Péter miatt mentem én. 

És borzasztó vagyok, mert nemcsak a verseiből és néhány nyilatkozatából ismerve érdekelt újabb műve, hanem felmenője Závada Pál írásai és személye miatt. Hát számít egy író, egy művész személyisége? Dehogy! De azért annyira jó, hogy a Závada Pál ilyen jó ember, ahogy a riportokból és a róla nyilatkozóktól kiderül.

Ilyen érdekes olykor, hogy miért is nézzük meg ott és akkor éppen azt a darabot. Megpróbálod? De őszintén ám, mert különben csak rabolod a saját idődet :)

Az előadás olyan, mint egy klasszikus szeretkezés.

Az előjáték, mint egy nyitány ízelítőt ad a jóból, ami következik (jut eszembe, a Nóránál is fellelhető ez a technika, csak ott kicsit testidegen marad), aztán percről percre fokozódik, kavarog a hű történetmesélés mentén a játék, az élet szenvedélye, míg egyszer csak, most tessék figyelni, de vigyázni is, mert SPOILER, a madáchi űrben, orgazmusos katarzisban (és nem fordítva) robban - ekkor már csendesen sírdogáltam -, aztán a csendes, elnyújtott, jóleső kijózanodás, a megérkeztem (hoppá!) érzése - bocs, de ennyire jó az egész, hogy arra asszociálok, amerre az alkotók idézőjelben akarják idézőjel bezárva -

Minden és mindenki a helyén van, minden úgy van, ahogy lennie kell, annyira, hogy még az egyik jelenetben elcsattanó überciki pici poénocska kicsúszásának tök emberi magyarázata: "bocs, nem bírtam megállni" is csak a darab emberközpontúságát hangsúlyozza, és így persze rögtön kedveljük is, hiszen emberek vagyunk mi is. Vagy mi.

El akartam mesélni, hogy melyik a kedvenc jelenetem, de ahogy keresgetem, hogy melyik a leg, úgy sorjázik előttem végig az előadás, talán így egy kicsit mégis: Antikleia-Küklopsz-Kirké-Nauszikaá-Pénelopé..., na de persze, hogy Pallasz Athene-Odusszeusz....., na hát tényleg az egész, és úgy, ahogy van.

Azt mondják az előadásra, hogy feminista, hát én azt nem tudom, de ha ez a feminizmus, akkor szeretem. 

Bodnár Erika és Nagy Ervin

A mi színházi tavaszunk 2.

Nem várom meg ezévadi utolsó színházlátogatásunk, kamaszkori kedvencemet láttuk a Katonában a minap, Ibsen Nóra/Babaház, 2016-os nevén Nóra-Karácsony Helmeréknél (már a cím is beszédes, de erre majd visszatérek), nagyon nehezen jött össze a jegy, de egy éjszakai netes barangolásom meghozta május 10-i eredményét

Jó, ezért egy kicsit meg vagyok hatva, meg azért, mert amikor először olvastam a drámát, - és esküszöm, nem tudtam, hogy feminista vagyok (tudni most sem tudom, de erősen gyanítom) -, olyan erős hatással volt rám, mintha érteném, pedig nem, csupán az érzés volt meg, az üzenet jött át, de nem ez a legfontosabb a művészetben? A kérdés költői, valójában mindegy, hogy így gondolod-e, nem azért, mert nem számít a véleményed, hanem, mert nekem ez a legfontosabb, és ez nem vita, ez az én ízlésem. Mivel ez a dráma mélyen, a lelkemig hat, a rég elfeledett beteljesületlen vágy is eszembe jutott, ha valami, akkor ez volt a szerepálmom (nemcsak a színpadon, az életben sem játszottam el)

Amikor először láttam a drámát, a Babaház címen futott, és valóban olyan is volt - utánanéztem, és Nóra volt a címe az előadásnak, csak az emlékezetem csalt meg, mert olyan babaházas lenyomatot hagyott, a butuskán (tanulatlanul) hagyott, de a megfelelő külcsínnel rendelkező elhanyagolt oldalborda velőtrázó bátorságú - és mivel ez nem illik hozzá -, irreális válaszkísérlete az őt ért igazságtalanságra

Az a meggyőződésem, az a  mániám, hogy a szöveg - amióta Lili irodalommal foglakozik, azóta én is ezt a kifejezést használom drámára is :D -, ha jó, bármelyik korszakban előadható érvényesen, hiszen csak az alkotó régi, a a színrevivők maiak

Mára ugye nemek közötti egyenlőség van, nem botránkoztat meg senki, ahogy még 1879-ben, ha egy lenézett, alázott feleség örökre kilép az ajtón, hát nem is erről szól ez a mostani adaptáció

A címre (ahogy ígértem) visszatérve: Nóra-Karácsony Helmeréknél, és valóban ezt kapjuk, a család és néhány tartozékuk karácsonyoz

Az első részben (mármint az egyfelvonásos előadás első felében) az jutott eszembe, hogy ez a világcsodája sokoldalú színésznő Ónodi Eszter mintha nem hinné el, hogy el tudná játszani Nórát, aztán a végén az, hogy Nórának nehéz játszani a szerepét - csak még nincs semmi oka kilépni a bárhonnan, mert szeretet van -

Az első részben nem értettem, mért a mindenben kiváló Fekete Ernő a férj, aztán a végén köszöntem szépen, hogy hozzásegített a XXI. századi Ibsen-előadás megértéséhez

Nem általában, hanem a részletekben hiányzott a rendező, de nem lovagolnék rajta, mert így is nagy dobás, de mire ez az irdatlan mennyiségű és hangsúlyú zenei betét, a karácsonyfa föl-alá gördeszkáztatása, Pelsőczy Réka fotel mellé guggoltatása amiatt, hogy a következő 10 másodpercben a számára üresen hagyott helyre vetődjön a címszereplő, - igen, amikor Kristine hangsúlyosan leguggolt tűsarkain, mire végiggondoltam, hogy akkor abba a fotelba mindjárt beleül.... már bele is ült tigrisugrással Nóra -, és tudom, hogy ez apróság, de mit tegyek, ha ezeknek van nekem nagy jelentősége, varázsolni sokan tudnak, pontosnak maradni kevesek tehetsége

Ónodi szerelmes asszonyt játszik, aki szereti a gyerekeit - mind a hármat -, de a férjéhez kötötte az életét, valszeg ő is megfogadta - mint a férje és még annyi pár -, hogy kitart jóban rosszban, és ő így is tett önként és dalolva..... semmi naivitás, semmi butuskásság, egy önmaga előnyeivel tisztában lévő, alapvetően jószándékú és segíteni másoknak sem rest asszonyt játszik, (mondanám, hogy kerettörténetét tekintve párja a most futó Táncterápia c. filmnek, de mégsem), aki a nagy felismerést követően löttyös indulatból, ahogy Ibsen megírta, pakol, kabátba búj, de VIGYÁZAT SPOILER 

megáll a színpad elején-középen, és nem mozdul, csak néz minket

És itt jöttek szemembe a könnyek, mert simán benne van, hogy...... marad, és ettől igazán XXI. századi ez az adaptáció

Ajánlom nézését minden emancipált és majd ezután emancipálódott embernek és emberpárnak, és persze a maradéknak is sok szeretettel

A mi színházi tavaszunk

Egyszer csak kíváncsiak lettünk a kortárs drámára. Igen, most nem csak úgy néztük a színházi előadás kínálatot, hogy melyik előadást, hol, kik játsszák, hanem, hogy ki és mikor írta? Jó mi? Még két szűrőn át kell mennie a kiválasztottnak.

Áprilisban "gyorsan" megnéztünk három ilyet, egyet a Katonában, egyet a Vígben, egyet a Tháliában.

Természetesen mindhárom stúdiószínházi előadás, értsd ezalatt, hogy 60-100 ember foglal helyet a díszlethez igazított széksorokhoz, ebben fantáziát egyedül a Tháliában látott előadás produkált és a Vígben biztosított a fejek kényelmes látás minden székből. Igen, ez is számít.

Az ilyen szobaszínházi előadások sajátossága, hogy összevárják a nézősereget és egyszerre tódulunk be ki-ki a megfelelő helyet vadászva, lévén nem helyre szólnak jegyek, igen, a három roham után a következő 2 színházi látogatásunk már helybiztosított lesz :D

Az nagyszerű, hogy ezekre az előadásokra is megvan az érdeklődés, az meg megszokott, hogy Magyarországon nem tud megbukni egy darab sem, ha már elmentél megnézni, tapsolsz is a pénzedért, még ha arra is jutottál, hogy soha többé a közelébe se mész az ilyen helynek, és még a kapcsolatot is megszakítod azzal, aki javasolta, hogy ezt nézd meg. Persze, ilyen biztos nem volt, de azért mindegyik alkalommal jó pár üveges tekintetet láttam :)

De térjünk vissza az elejére, azaz dehogy, még egy kis kitérő, nem tudom, ki hogyan vesz jegyet, én megpróbálok a neten, a színház oldaláról vásárolni, és persze, sose tudom, mikor kezdik el a következő hónapra árusítani a jegyeket, ezért aztán rendre azt látom, hogy -elfogyott, elfogyott, elfogyott- igen, ezért lett ez a három választás, mert ezekre lehetett jegyet kapni.

Na most térhetünk vissza az elejére:

Katona József Színház: Dan Lungu: Egy komcsi nyanya vagyok igen, jegyezzük meg az író nevét, most jelent meg következő regénye magyarul A kislány, aki Istent játszott , volt alkalmunk hallgatni a kötetbemutatót a Nemzetközi könyvfesztiválon és bizony nem bántuk meg, ott hallottuk ezt a reménykeltő mottót, miszerint "Amit a politika elront, azt a művészet megjavítja"

A könyvről is írok majd, amint elolvastam, de most egy kollégám kedvenc, igen nagy koncentrációval, épp ezért lassan olvasható könyvét az Abban a házban--t olvasom.

Az Egy komcsi nyanya vagyok, eredetileg szintén regény, most a színpadon monodráma (képek a fenti linken elérhetők), Csoma Judit játssza nagyon szépen, nagyon tisztán, nagyon meghatóan, köszönetünket felé a nagyszerű élményért szerencsére szóban is ki tudtuk fejezni az előadás után a színház előtt.

Én könyvvel, filmmel, színházzal tanítanám a történelmet, a közelmúltat is, egy jót beszélgetnék a mű után, ahogy tettük is Lilivel, meséltem neki (megint), hogy milyen hétköznapi megjelenései voltak itthon a szocializmusnak, és hogy mennyire érthető és méltánylandó ennek a darabbeli romániai román nőnek minden érzése, akinek összes fiatal öröme, aktív élete a diktatúrában telt, jaj mennyire vigyázni kell(ene) a demokráciára, ha már kivívtuk - gondolom még hozzá, de szerencsére ez az este Romániáról szól, nem rólunk.

A következő darab a A Pentheszileila program , istenbizony a véletlen műve, hogy ez is romániai, de ez viszont magyar, és ezért persze a szerző, aki egyben a rendező is jelenleg Németországban él. 

Három erős női alakítás, há....kettő kevésbé erős férfi, összesen hatan adnak kb. nyolc szerepet, vagy nemtom, egy generációt biztos hogy elosztanak egymás közt.

A legfiatalabb nő viszi a hátán az előadást, hatalmas energiával, nagy erőbedobással, mély átéléssel, a régebb óta fiatal Lázár Kati pedig elegánsan (csakúgy istenadta tehetségből) megcsinálja, amit rendeztek neki, a többi szereplő helyenként groteszkül hatva, de becsületesen játssza a szerepét.

A történet nagyon jó, rendező után kiált, aki nem egyszerűsítené le az előadás végét a divatos családállítás kínos panellszövegeivel, mert tudná, hogy a darab maga üzeni, hogy ez az egész egy családállítás, melyben egy fiatal nő keresi saját sorsát a kemény ősök között.

p.s.: A cím csodaszép, de soha az életben nem fogom tudni megjegyezni, ahogy a Tháliában látott darab, a A Grönholm módszer címét sem soha.

A szerző, Jordi Galceran (1964) spanyol író, Bakucz Dóra fordítása a legjobb szöveg a háromból, pontos, sallangtalan, mondható, természetes, érzékletes, na ez volt a legfontosabb szempont, az áprilisi színháztúrában, hogy milyenek a mai szövegek, hát ez nyert :)

Az előadás végig izgalmas és tartalmas, utána még sokat beszélgettünk róla Lilivel, úgy is, hogy a végét, hát bizony ennek is a végét valahogy nem bírtam befogadni, vagy elfogadni, bármilyen vulgáris a hasonlat, végig működik az élvezet, aztán az orgazmus, jó nevezzük katarzisnak, na az elmarad.

Ennek ellenére vagy éppen ezért szívesen megnézem majd más társulat előadásában, úgy olvastam, szívesen veszik elő ezt a nagyszerű és a mai valóság egy darabkáját bemutató drámát. 

Nézd meg te is!

1.

Az elengedés éve - 1.

1997. 01.02.

Ekkoriban egy ma már nemlétező színház adott helyet technikai személyzetként több, szereplőként kevesebb sikerrel. Egy mostanában leköszönő színházigazgató felesége rendezett és azt ígérte miközben épp alázott, hogy biztosan tudja, fogunk még együtt dolgozni. Én hiszek a szavakban és sokáig vártam a hívását, Ma már nem kívánom neki a közös munkát, pályát módosítottam és, nos ha író lennék, most az következne, hogy a hajléktalanellátásban dolgozom, de mivel nem novellát írok, csak blogot, ezért nincs vicceskedés, csak felejtés, tulajdonneveket sem írok. Mert hiszek a szavak erejében.

csak egy kis emlék június 20-ról

"látod kislányom, így kúszik bőrünk alá.....a nácizmus"
Alföldi rendezése pontos és elegáns, Stohl színművészete előtt kalapom emelem és Tenki Réka nélkül nem lenne érdemes.
Mephisto ma a Nemzetiben

foto:nol

beatbaud

http://port.hu/biit/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=16500&i_city_id=3372&i_topic_id=&i_county_id=1

Töredelmesen bevallom, hogy nem szeretem a Gombafejű Fiúk zenéjét és csak közreműködő zenész barátunk miatti tisztelet és Rimbaud és a beat összepárosítása miatti enyhe érdeklődés vitt vasárnap délután az Ódry Színpad felé. Aztán persze jó volt, a túlmozgások és túlhangsúlyozások és a mérsékelt mennyiségű költészettel együtt is, szépen ráhangolódtam és szívesen tapsoltam a jó hangoknak, ügyes lábaknak. És minden elismerésem a kitűnő hangszerelésnek. A dalokkal határozottan tudtak mit kezdeni a fiatalok, lubickoltak a ritmusban, mondanivalóban, az ő előadásukban, értelmezésükben nagyon is tetszett, ami a zenekar felvételein közömbös, a versek viszont többnyire meghaladták a társulat erejét. Talán a Regény című csoda feldolgozása kivétel, szétszabdalták, megcsócsálták, dramatizálták, de kibírta és elbírta a nagy mű, igen :) A többi próza, ami valójában lira, mintha csak szusszanóidőül szolgálna az újabb nóta előtt. Mindenesetre csapatmunkából jó példát kaptunk és a hitből is, hogy lehet élni művészet nélkül, de minek.

"Az ember nem komoly tizenhét évesen.
Egy szép estén - vigye ördög a limonádét,
a korsó sört s a bárt, mely csillog fényesen! -
a sétány hársai közt jár, hol zöld az árnyék.
Júniusest, a hárs jó illatot lehel,
olyan édes a lég, hogy pilláid le-lezárod.
Zajjal rebben a szél - hisz a város közel -
kocsmaszagot sodor és venyigevirágot...."   Rónay György fordítása

Az ember tragédiája

Mondom, mondogatom, hogy ez a világ legjobb drámája. Veszed, amikor alkotsz és leképezed benne a körülvevő világot és persze a világod és érvényes. Ennyi a recept, mert hogy kiváló az alapanyag. Hála néked Madách Imre!
Az előadás is jó úgy, ahogy van, ha nem Alföldi rendezi meg most, akkor Ruszt példul, ha élne. Megmutatva a működő állapotban lévő technika, emeltyűk, forgantyúk, süllyedők, fények, hangok és közszemlére kitéve a társulat erőnléte, mert az aztán kell egy duplaadaggal! Fiatal, szép emberek a színpadon, a Teremtőt kivéve, de tőle senki se várja, sok, értőn szemlélődő fiatal a nézőtéren, jól van így. Röpül az idő a súlyos, egymásra torlódó mondanivalók ellenére, mert teret kap a játékosság és a mély humor.
"Ha isten vagy, tegyed, Könyörgök, hogy kevesb ember legyen, S több a fóka." 
Csak egy kicsit sajogtak nekem a -valóban nehéz- szövegen tett könnyítések, az archaizálás minimumra szorítása tompítja a szöveg zeneiségét, aki várja kedvenc sorait, ne csodálkozzon, ha esetenként dallam nélkül, prózában kapja meg, amilyen a mai valóság.
a fenti szöveg itt: kevesebb ember legyen és kicsit több fóka.
http://www.nemzetiszinhaz.hu/eloadasok/index.php?list=actual&performance=156

Mikve - a darabról

Páros darab, ahogy a Vagina monológok is. Szívesen beleláttam volna néhány párkapcsolatban élő nő és néhány párkapcsolatban élő férfi fejébe. Bármilyen vallású. Vagy vallástalan. A rendezés megint nekem való, egyszerű, tiszta, a darab ritmusa is játszik. A leggyengébb láncszem Eszenyi, pedig jó lehetne, de nem elégszik meg a rendezővel, túlgondolkodik, felesleges mozgások, felesleges hangsúlyok kerülnek játékába, figurája pedig éteri, pedig életteli is lehetne. Börcsök Enikő mindent visz, pedig nem az övé a legjobban megírt szerep, csak a legjobban eljátszott, pontos, kerek, helyén van minden hang, mozdulat, hangsúly. 8 nő. Egy másik 8 nő. Itt is a végén csattan az ostor. A modern technika nagy segítség az ortodox fürdőben, hogy kiderüljön, melyik ortodox nő ortodox férje és házassága milyen...ortodox...
Másnap én is vettem egy fürdőt. Csak úgy.

MIKVE

A ma esti program:
http://vigszinhaz.hu/szindarab/77+mikve/

Kicsit több, mint egy évet vártam, izgulok, erkély utolsó sorában, utolsó két szék volt még szabadon, mikor a Pesti Színháztól a Víg szervezésig vágtáztam november közepén. Látcsőt viszünk.

előtte

utána

Három nővér

Elérkeztünk a jelenhez :), azaz az idei évhez. Következzen legutóbbi színházi élményem, melyet Lili unszolásának beéréseképp kedves netes ismerősöm feleslegessé vált jegyeinek köszönhetek :). No meg a sorsomnak, hogy - mint utólag a rádióból megtudtam- épp aznap ismét szerepátvételre került sor és így már teljesen kedvemre valóvá lett a szereposztás :)

2011-11-12 11:18 szombat

Nemzeti Színház 2011. november 9.

Sok-sok kritikus érzés kavarog bennem, az összegzés mégis az, hogy induljon el, aki még nem látta az Anton Serbán rendezte Három nővért a Nemzetiben, különösen amíg Udvaros-Kovács-Ónodi hölgykoszorúval láthatja. Mélyen a zsigereimben él és meghatározza viszonyulásomat a darabhoz egy-két Három nővér értelmezés (Ascher és Ruszt) központban a humorral és persze piroggal.

Az, hogy minden szereplő azonos, magas színvonalú alakítást nyújtott kellemes, biztonságos érzést adott, mondhatjuk, hogy ez minimum elvárás a nemzet színházától, de hát tudjuk, hogy ez azért mégiscsak ritka pillanat a színházi világban. Rendkívüli öröm volt Nagy Mari és Sinkó László ízléses játéka Anfisza és Csebutikin szerepében, figuráik végre megkapták azt a hangsúlyt és mélységet, amit megérdemelnek.

Az előadás hosszú, ami nem baj, viszont sok, túlburjánzó és szájbarágós, ami utóbbit többször látványosan díjazott a közönség, amiből azt érzékelhettem, hogy ma szeretjük, ha mindent megmutatnak, mindent elmagyaráznak, hogyan kell érteni, hogyan kell érezni...

Natasa például (Mészáros Piroska egyébként hibátlan játékában) első pillanattól harsány-erőszakos-bunkó-visszataszító, kétség sem férhet hozzá, hogy Ő a rossz, nem hiszem el, hogy Andrej képes feleségül kérni. Emlékeimben pedig még él az eleinte bátortalan, kellemesen nőies egyszerű lányból álságos, behízelgő modorú, mindenki fölött elhatalmasodó vérlázító hárpiává váló alak, aki ráadásul újdonsült rokonaitól eltanulva a társalgás és viselkedés szabályait megcsíphetetlenül terjeszti ki uralmát mindenre és mindenkire. Mondhatjuk, hogy ez a kifinomultság már avittos, hogy most az erő játszik, a dózer és az úthenger?

A második felvonásra már elveszti érdekességét egyes bizonyos csehovi szövegrészek újra-újra ismétlése és az elidegenítő mozdulat-hang effektekből is kevesebb több lenne. A zseniális Udvaros Dorottyának sem kellene 'a nagy feneket kerítünk' szövegnél hangsúlyosan beriszálni amúgy formás hátsóját.

A hagyományos prózai színjátszást mozgás-tánc-musical-cirkuszi elemekkel dúsítani jó ötlet, elismerés a színészeknek a maximálisan pontos koreográfiák és akrobatikák megjelenítéséért.

Andrej figuráját Csehov is így játszatná, Kuligint szerintem nem, de nagyon tetszene neki! Kuligin-Kulkában különösen az a jó, ahogy a társadalmi szerepét boldogan vállaló együgyű (itt a hangsúly az EGY-en van) tanító felcsillantja az elfogadó férjben megbúvó agresszivitást is. Alföldi azért jó választás Versinyin szerepére, mert így már értem, hogy az általános rajongás nem a sármos, régi ismerős szívtiprónak szól, hanem Moszkvának.

A négy fiatal „családi barát" jól adja, jó látni, jó hallani őket. A Csehovnál csak említett, városi elöljáróból Natasa szeretőjévé avanzsált Protapopov valós, erősen karikirozott megjelenítését az előadásban viszont azóta sem értem.

Mása jó, Mását szeretem most, hogy Kovács Patricia játsza.

A jelenlegi pedagógus társadalom pedig ha eddig nem nézett tükörbe, most szembesülhetett állapotával többek között Udvaros értekezletről hazavonszolódó játékában.

„Esik a hó. Mi ennek az értelme?" kérdésnél és a végén elhangzó „Ha tudhatnánk...bárcsak tudhatnánk" válasznál szabad pityeregni. Vagy amit akartok.

KisNicolas 2009-es bejegyzései

2009-02-02 19:58 hétfő 

Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,

söprik nyers szelek.

Heggyé tornyosult a felhő.

Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,

nyírkos fák alatt.

Nem tudom már, merre térjek,

honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében

szunnyadó telet.

Éneklek a vaksötétben

lámpásul neked.

                                         Rab Zsuzsa verse

2009-02-28 10:19 szombat 

Nagy találkozás, avagy a versmondó viszonya

Idén is volt Valentin nap. És volt kórusfellépés velem. Már az jó, hogy megválaszthatom, mit mondok. A következő jó, hogy együtt állítjuk össze a műsor, hogy melyik szám előtt, után lesz a legmegfelelőbb helye a versnek. Az "alapjó", hogy a kórus várja, milyen verseket választottam az előadáshoz. Aztán jó még, hogy Lili kikérdezi :), aztán jó mondani...aztán a hatás. Most valami egészen különleges történt 15-én a békási műv.házban nekem. Szép, kerek két kórusos műsor, egy hagyományos "jóléneklő" vegyeskar, és a baráti szeretet szálaival átszőtt, kishitű, lüktető energiával működő kamarakórus, közben én Rab Zsuzsa, Elizabeth Barrett Browning, Hajnal Anna írásaival. Nagyon-nagyon izgulós vagyok, nem véletlen, hogy éves fellépéseim száma -most, hogy újra beindultam :)-, kb. féltucat, köszönöm, elég ennyi :). Most szokatlanul magabiztosan improvizáltam (próba híján), nézőtérről lépcsőn színpadra fel, nóta közben színpad szélén széken figyelve, majd hátra el, stb. éreztem, hogy rendben van körülöttem minden, tudom a dolgom. A versek után különösen erős és hosszú tapsokat hallottam, magamban megköszöntem és örültem a jelzésnek, akkor tudtam úgy mondani, hogy érzelmek-gondolatok érzelmeket-gondolatokat keltettek. Jó. Nagyon jó. Csendes elégedettséggel tettem a dolgom és nem véletlen a dolgom szó ismétlése, nem feszített vágy, nem akartam mindenáron üzenni, hatni, csupán tettem a dolgomat. Aztán előadás után, ami szépet csak lehet, kaptam, hogy milyen gyönyörű, hátborzongató, megható volt, hogy könnyeztek a nézők, a fiatal férfi éppúgy, mint a középkorú kórustárs. Csodálatos érzés volt ezeket a visszajelzéseket szóban is megkapni, én jól éreztem magam, és még azzal is megtisztelnek, hogy a tapsfizettség után elismerő szavakat fogalmaznak nekem. Azt tudtam, hogy az előadó a tapsból él, hogy kell az elismerés, mint a falat kenyér, de hogy ennyire számít, azt azért nem :). Ami történt ezen az estén, nem törvényszerű, hogy létrejöjjön minden jó előadáson, ezért boldog vagyok, hogy megélhettem vers-előadó-közönség egységét.

Varga Aczél

2009-03-29 20:28 vasárnap 

március 24. Uránia

Már megint Varga Ágota szeretnék lenni, és ilyen filmeket szeretnék csinálni! Nem kételkedtem, hogy élmény lesz-e a film, Varga Ágota neve garancia, de arra nem készültem fel, hogy ennyi réteg tárul fel, ennyi hatás dolgozik majd bennem napokig. Ebben a gyűlölködő, szánalmas világban, amikor azt is bánhatjuk, hogy megszülettünk, a film után hazafelé sétálva mégiscsak éreztem, demokrácia van. Legalább.

V. A. nem kommentál, nem manipulál, teszi a dolgát, megszólaltat leszármazót, követőt, rajongót, ellenfelet. Mutat archív felvételt és mai (utó)életét az egyszemélyes intézménynek, aki élt olyanokat is -gyermekeket nemzett például-, mintha ember lett volna. Hiába. Mi hatott rám leginkább? A családtagok be nem fejezett mondatai, a túlélő! kortársak megkönnyebbült sóhajú visszatekintgetései, a kuratórium groteszkbe hajló működésének bemutatása....

Megrendített, de reményt is adott, felfogjuk talán, hogy rendszert váltottunk 20 éve és nem szavazunk meg diktatúrát soha többet.

Jókor jött a film, jókor a szembesítés.

http://port.hu/aczel/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_topic_id=30&i_product_id=16593&i_city_id=3372&i_county_id=-1

Bőség zavara

2009-04-16 22:34 csütörtök

Nyugat az Örkényben, Lator beszélgetés, Heller Ágnes interjú, Radnóti est az Örkényben, Csákányi-Kulka Thália szűk három hét alatt! Mintha ez lenne a hivatásom, hivatásos néző. Közben elolvastam Gerlóczy M. kamuregényét, az Igazolt hiányzást, és harmadszor veszem a Vonzások és választásokat. Mintha ez lenne a hivatásom, hivatásos olvasó

Teljesen kiéheztem a kultúrára, most látom. El tudtam volna ücsörögni még pár napot az Örkényben Radnóti írásokat hallgatva. A zene, mert frissen megzenésített versek is voltak, valami rettenet volt, de a másodikra már megszoktam és a legvégén a tragikus vég után a fehérbe öltözött pár ahogy angyalként rikoltozta az éterbe a Két karodban már kifejezetten tetszett. Az Erőltetett menettől kezdve úgyis folyamatosan sírtam. Bátor és nagyszerű döntés volt szerelemmel fejezni be az estet, azt pedig amúgy is csak énekelni lehet...

A díszlet sekélyes, nyugatból átemelt fémpadok, Majálist idéző műfű piknikkosarakkal (?), jelmez esetleges, kinek sok, kinek ugyanaz a fekete tunika, mint a Nyugatban, ez a második kinek Pogány Judit - akinek kaposvári színésziskolája visszaköszön a Tháliában is Csákányi Eszternél szerencsére-, aki most is, akár Nyugatban, kicsillog a karból , felemelő élmény még Kerekes Éva, de a legerősebb, a leghatásosabb Takács Nóra Diána, van-e, ki e nevet ismeri? Én most is csak puskáról tudom még Aztán persze sorban mind a többiek fej-fej mellett persze. Rendezés nem nagyon tapasztalható, az előadásmód, olyan, mint a Nyugat, a művek és a színészek elbírnak mindent a rendezés hiányosságait is. Én, a néző pedig még hálás is vagyok, hogy ott lehettem

Azt tetszenek gondolni, hogy Csákányi-Kulka két tehetséges ember, ének, zene, tánc, mi lehet itt meglepetés? Hát kérem, az első számnál megijedtem, mikor 20 egy éves gálaműsor részlete ment a kivetítőn és előtte szökellt a 20kgval súlyosabb művésznő az öregedésben megakadt ficsúrral az oldalán, mi lesz itt, esztrád műsor két órában? Hát, nem lett! Kulka kulkás, sármos, pontos, korrekt, kimért, kicsit negédes, de szeretjük, Csákányi viszont egy folyton újra és újra berobbanó bomba, egy folyamatosan megújuló, más és más arcát megmutató, önmagát kigúnyoló, nézőt kápráztató csoda. Az első percekben érezni, hogy ez a műsor Csákányié. Hiába van kidekázva a nóta mennyiség, a szólók, a duettek, a prózák, a játékok, hiába -egy frászt hiába, hiszen élmény- A súgó és a jelelős dal Kulka előadásában, az est Csákányié. Őt várom, neki drukkolok, rá vagyok kíváncsi. Mi a különbség a két előadó között? Kulka véresen komolyan veszi magát, biztonságosan, nívósat ad, Csákányi bátor, mer játszani, tudja, ha ő hiszi, mi mindent elhiszünk neki. Nyert. Én boldogságot, amiből még a hazafelé vezető úton másoknak is tudtam adni, egy férfi kedvesen szólt, milyen gyönyörű vagyok, ahogy sétálok a tavaszban, tök részeg volt persze, de nem baj 

A jelmez tragikus, fekete színpad, fekete függöny, fekete színészek és általában fekete ruhák Látvány rendben. Külön köszönet Kemény Gábornak az elképesztő melójú zenekarvezetéshez a zongorázás közben.

Lator és Heller pedig rácsodálkoztattak, hogy mégiscsak érdemes élni, no persze, ha az ember a következő is 40 is műveli az agyát, csiszolja az elméjét, nem visszafelé tekintget, hanem tervez és végez Elkápráztatott az az energia, ami ezekből a 80 körüli emberekből áradt. Lator szerint, a kezdő író haladjon a meggyőződése szerint (lásd fentebb Csákányi), bár meggyőződésem, hogy ahhoz előbb meggyőződés kell, hogy kialakuljon. És akkor Heller Ágnes azt mondja, nagy álma keresztülvonatozni Ausztrálián!

Hódolatom!!