Mary Westmacott (Agatha Christie): Távol telt tőled tavaszom
fordította: Görög Lívia
Partvonal könyvkiadó 2005
!!szinte csak és kizárólag SPOILER-t tartalmaz!!
(de még így is érdemes elolvasni és használni a regényt)
Vártam a krimit, és ehhez illő feszültségben olvastam végig, pedig tudtam, hogy ebben nem a hulla halálának oka, körülményei lesz a regény tárgya, viszont megrendített, hogy a nyomozás, az bizony most is a középpontban van...
Mondhatjuk belső utazásnak is ezt a Bagdadból Anglia felé tartó autó/vonatút során esőzés okozta járhatatlan vádik (sivatagi vízmosás) miatt több napos kényszerpihenőre ítélt negyvennyolc éves nő óriási energiával feltárt emlékfolyamát, de nyomozás ez a javából, érzem agytekervényeim csikorgását az olajozatlan környezetben, ahogy egyre másra villannak fel a feledés és az önbecsapás jótékony homályából az igazságmorzsák, amik fizikailag is alig elviselhetőek.
Szép dramaturgiai sora van a cselekménynek, lehetne kottázni:
1. Fentről indul: bemutatja a főszereplőt, aki elégedett az életével, elsősorban magával, magán keresztül pedig a családjával, férjével, három gyermekükkel, akikről pedig minden említéskor elhangzik valami, ami azért nem olyan kerek, pl.a fiúgyermekről, aki végül Afrikában telepedett le, soha nem tudjuk meg, mi az a "más baj is volt vele", aki ugyan végül révbe ért, bár nem fejezte be a vágyott mezőgazdasági középiskolát, de narancsot termesztő farmer lett (apa be nem teljesült álmának megvalósítása).
2. Még mindig fent a régi, szeretett iskolatársnővel találkozáskor, akit eseménydús élete láthatóan elhasznált, öregedő, sovány és rendetlen öltözetű Joanhez képest, aki ránctalan, sudár és elegáns, de már elhangzanak későbbi kulcsmondatok, pl. "bár lenne egy teljesen szabad hetem" (15.o.) és "te mindig is prűd voltál", "halvérű", no meg Blanche, a barátnő megjósolja, hogy ha elered az eső, "napokra elakadsz útközben egy isten háta mögötti helyen" és hogy "nagyon unalmas lehet bezárva lenni egy olyan helyen, ahol csak egyet tehet az ember: gondolkodhat", és bolha a fülbe-kijelentések is, amiket most nem idézek, de:
kiemelendő gondolat (a többi fontosból): "Nincs annál fontosabb, mint hogy az emberek azt csinálhassák, amihez kedvük van" (Blanche, 19.o.),
a regényben, és oly gyakran az életben is elhangzó mondat erre: "Az leginkább a körülményektől függ." (Joan),
és erre érkezik Blanche kérdése, amit időről időre tegyünk fel mi is magunknak (és válaszoljuk is meg őszintén): "Hát te nem azt csináltad, amihez kedved volt?".
3. Baljós hangulat, sejtetés: egyetlen nyugatra tartó utas az ütött-kopott autóban, eső, sárakadályok, a vonat már elment, két nap múlva jön a következő, menetrend szerint.
Fontos itt is az idő, a tervezéskor szempont, hogy ha valahol 1-2 órát, 1-2 napot vagy hosszabb időt töltünk, azt akkor mivel, hogyan "hasznosítsuk".
4. A belső út kezdete (én a 27. oldalra teszem, ez még mindig csak a 2. fejezet):
"...de furcsa így sétálni, hiszen nincs is hova mennie. Ez új és izgalmas gondolat volt. (...) itt csak el lehet menni valahonnan, valahová nem."
És itt már elindul a másolvasatú emlékek sorjázása, amikor az egyik férjével való alaptörténet őszinte felidézése során az olvasónak lehet más olvasata, olyan, ami merőben eltér Joan konklúziójától: "Igenis Rodney szerencséje, hogy ő állt mellette." (itt még az önigazolás győz).
Majd a 34. oldalon a vélt ráismerés: "Nincs kivel beszélni, és nincs mit tennem. El sem mondhatom, mennyire élvezem ezt a helyzetet." - írja Joan az egyik levélben, mert most még van mit csinálnia, van valamennyi levélpapírja és könyve is.
5. A feszültség a 42. oldalon (3. fejezet) fokozódik, mert nem jön az esőzés miatt a várt vonat, nem jön négy-öt-hat napig, nem lehet autót hívni és telefonálni sincs hova, viszont itt jó az idő, szép napos.
A 43. oldalon meg is fogalmazza Joan, hogy úgy tűnik, beteljesedik a Blanch-sal való találkozásakor említett kívánsága, "Semmi dolgom az égvilágon. Még olvasnivalóm sincs. Alighanem jót fog tenni a semmittevés. Pihenőkúra a sivatagban.", nem csinál úgy az író, mintha ez véletlen lenne, jelzi, megbízhatunk benne, vezeti az olvasót.
Még mindig van levélpapír, Joan most megpróbál levelet írni lányának, Barbarának, ennek mentén kalandozunk újabb történetekben, ahol Joan már nem érti, miért ezek, és miért így jutnak eszébe, és itt már bekúszik a változás, változtatás kívánása, mikor meglátja belső szemeivel férje fáradt arcát (54.o.).
6. Idő-idő-idő, végtelennek tűnő idő, és kellemetlen, rossz érzések hullámai (4. fejezet).
Önigazolás: azért bírja ezt a helyzetet ennyire nehezen, mert eddig "olyan teljes volt az élete" - konklúziója most is felsőbbrendűségét bizonyítja (60. o.).
7. Következő stáció, egyre mélyebbre ereszkedünk, az 5. fejezetben a költemények fejbőli felidézésével indul (elfogyott az olvasnivaló), ez is felidézett emlékeken keresztül vezet (érdekes visszautalás erre, hogy már a vonatút során, az állomáson nem megy könyvet venni, ezt útitársa meg is jegyzi, mennyire elvan a gondolataival).
A 77. oldalon újabb felismerés: "Könnyű azt hajtogatni magunkban, hogy az egész dolog abszolút érthető volt és logikus, de korántsem olyan könnyű visszaszorítani azokat a fél- és negyedgondolatokat, amelyek úgy jönnek elő és tűnnek el, mint a kövek hasadékaiból kibukkanó gyíkok." Ez a hasonlat nekünk minden bizonnyal szép és érzékletes és sivatagi, elképzelhető, hogy emiatt is távoli, de tegyünk egy kísérletet, képzeljük el....... (no, milyen?)
A 83. oldalon már megváltásnak érezné Blanche társaságát is, és ugyanitt tünetei, azaz azok alapján, ahogy hömpölyögnek benne az emlékek, gondolatok, érzések, még nevet is talál betegségének: agórafóbia - kérdés, hányszor teszünk mi is így, ahelyett, hogy mennénk tovább az önfeltárás fájdalmas útján.
98. oldal (7.fejezet): "Szavalással elütni az időt - ez nem volt valami gyümölcsöző ötlet, de mennyire nem! Az az igazság: van a költészetben valami roppant izgató. Valami nagy, lelket felkavaró erő...." - vallja ezt a költészet hatalmáról Joan szerepében a sikeres, ünnepelt, rajongott krimiíró.
A következő oldalon aztán sorjáznak a felvetések: "vajon felfedezhetünk egyáltalán olyat magunkról, amit nem tudunk?" "nem szoktam önmagamról gondolkozni...", "Sosem voltam egocentrikus", "De milyennek látnak engem mások?", és itt jelenik meg kimondva a félelem is, ami gyűrűzve fojtogat, mint a kigyó, vagy csak cikázik, siklik körülöttünk, mint a már említett gyík.
A 114. oldalon mondja ki az ügyvéd férj Averil nevü lányuk történetének most kendőzetlen felidézése közben a tézist, ami a történet befejezését is megmagyarázza, ha befejezted a regényt, lapozz ide vissza, így indul: "a házasság - folytatta Rodney - szerződés két fél között (...)"
A 145. oldalon Peter Sherston halálának története szép példa arra, hogy a másokkal megesett dolgokról homlokegyenest máshogy vélekedünk, mint azokról, amik minket érintenek. (Hagyj időt most magadnak, hogy jöjjenek gondolatok ismerősi, baráti körből, tágabb környezetből, szomszédság, az ország, ahol élsz...)
A 149. oldalon, már a 9. fejezetben a régi társnő, a regény elején a bogarakat Joan fejében elültető Blanche az, akit kizárólag maga mellé vágyik, mert ő könnyed, kedves, nem botránkozik meg és nem is lepődik meg semmin.
A 8.és a 9.fejezet a tetőpont, a félelem, az elveszettség és a kétségbeesés őrjítő mélységébe zuhanás.
Már a 9. fejezet legvégén, aztán a 10. fejezetben sóhajthatunk egy jó megkönnyebbült mélyet azokkal a mondatokkal, hogy: "Ezért vagyok itt, hogy mindent jól megértsek... Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnöm, milyen nő Joan Sudamore..."
Aztán a 161. oldalon kristálytisztán megfogalmazza Joan azokat, amiket mindig is tudott, csak nem akart tudni, mert ő mindig is csak jót akart...
És eljut Joan a következő oldalon a feloldozás lehetőségéhez, a bocsánatkéréshez, el is határozza, hogy hazatértekor első dolga lesz...
...és végre befut a vonat.
A 10. és a 11. fejezetet olvasva kíváncsi nyugalomban még hiszünk a csodában, az újjászületésben,
Megjelenik itt az az egyébként minden terápiás hatású ülés hatékonyságát növelő elem, hogy egy idegen embernek (pont azért, mert idegen) olyan magától értetődőbben és teljes őszinteséggel nyílunk meg, és tárjuk fel legmélyebb titkainkat, hogy magunk is rendre meglepődünk utána.
11. fejezet: a puding próbája az evés, és hogy a katartikus ötnapos életmódtábort követően a hátralévő ötnapos hazaút vége felé a 12. fejezetben Joan Londonban élő lányával teázva a pár oldallal korábban útitárs által bedobott háború lesz téma újbóli felemlegetésekor így summáz: "Senki sem akar háborút drágám. (...) Úgy vélem, az ilyen beszéd veszedelmes (...) Nemkívánatos ötleteket ad az embereknek.".
És, hogy sejtsük már a véget, és ne érjen majd annyira hideg zuhanyként, ezeket a mondatokat hallva "Avril elmosolyodott. Társalgásuk kapkodó és kihagyásos maradt.".
12.: nincs következő fejezet, Epilógus van, amit, ha kitépünk a könyvünkből (feltéve, hogy nem könyvtári, nem kölcsönbe kaptuk, és ha képesek vagyunk rá), akkor örökre megmaradhatunk abban a hiszemben, hogy ezután a kis 12. fejezeti intermezzo után a megtisztult és újraírt Joan bátran adja oda magát a való életnek, és őszinte szívvel, egymást erősítve haladnak tovább férjével közös útjukon.
-
Amiket nem fejtettem ki bővebben:
egyedüllét
elvonulás
meditáció
ingerszegény(?) környezet
tudok én pihenni
önbecsapás: minden jó, ahogy van; nem jó, de én nem tudok rajta változtatni
gyógyszerek, altatók
háború, nácizmus
külső segítő, pszichológus nélküli (vagy kontár által kísért) eredménytelen belső munka
ki is mondja, hogy azt bántotta, akit szeret
a környezetét nem, csak saját magát csapta be egész életében, és innentől ezzel a tudattal kell tovább élnie
folyamatosan nem hallja meg gyerekei felé irányuló, konkrétan megfogalmazott kritikáit
emlékek házassága 25 évéből, az iskolás évekből kamaszkorból és egy pillanatra gyermekkora, szülei is felidéződnek
-
Ebből az írásból teljesen didaktikusnak tűnhet az ebben a kiadásban 195 oldal terjedelmű kisregény, de én végig hálás voltam a szerzőnek, hogy csak pillanatokra engedte el a kezem, és annyira jó lesz majd a túlvilágon beszélgetni vele, hogy kedves Agatha Christie alias Mary Westmacott, ezt mégis honnan, hogyan és miért és mivégre, és miután felolvastam neki ezt az írást, hallom az aranyjánosi választ: "Gondolta a fene"
Az írás keletkezésének körülményei: Balatonberény, a regény elolvasása utáni harmadik napon 35 fokos kánikulában (párhuzam a regénybeli cselekménnyel?), mert ráadásul sivatagosodó Balaton-meder mellett, könyvklubban gyakorlott Lili lányommal rövid beszélgetést követően, az ő határozott utasítására írtam a fentieket.
