Telihold van ma, akik figyelik, azt mondják, ráadásul ritka bolygó együttállásokkal. Erről, ha érdekel, részletesebben náluk olvashatsz, nekem csak úgy jópofának tűnik, hogy ma ülök a géphez pont Holdvilágról írni, arról, amit egy hete láttunk a Trafóban.
Kétszer olvastam ezt a kultikusnak tartott regényt, mondhatnám, hogy azért, mert rajongója vagyok, de nem, azért, mert annyira átitatja az öncélú, köldöknézős, poros értelmiségi köntösbe bújtatott hímsovinizmus, hogy elolvastam újra, hátha megtalálom, mit esznek rajta mások. Nem leltem nyomára se.
Hogy miért néztem meg akkor a közel hat órás Táp Színházi előadást?
Mert kíváncsi voltam, Vajdai Vilmos rendezése hogy' teszi idézőjelbe ezt a parttalan, sehova se tartó érzelemhullámot.
Nem kellett keresnem, megkaptam. Bár ahogy a társaságunkból egy valaki megjegyezte, "senki nem meri megmondani nekik, hogy a kevesebb több lenne?"
Akkor, ott máshogy értelmeztem ezt a hozzászólást, arra reagáltam, hogy mindenki tudta, hogy alternatív színházat kap, hogy fizikailag is próbára lesz téve a néző, aki becsekkol, így is bevonva ebbe a szerbi elviselhetetlenségbe.
De valóban a harmadik felvonás tán harmadik részénél (csak emlékezetből osztom részekre az előadást) már nem érezzük, hogy hozzáadna a műélvezethez a valóban csodálatra- és elismerésreméltó sokadik technikai bravúr, csupán afeletti örömöm erős, hogy milyen tartalmas játszótere lett ez a technikai kísérleteknek.
Bravúros volt a regénybeli Örök Nő (merthogy az Egyetlen Szerelem) megtestesítőjét, Évát (csupán az előadás vége felé megjelenve) szakadt, leharcolt, együttérzést kiváltó prostiként ábrázolni.
A feketernőszerű főszereplő remekül mozogta Bodó Viktor hangját, (ha az olvasó még nem tudja: "PLAYBACK REMIX ACTION Az Utas és holdvilág c. előadás a rendező 2002-es rádiójátékát veszi alapul, amelyet Turay Tamás felkérésére és közreműködésével készített Szerb Antal klasszikus regényéből." idézet INNEN, és tisztelet a narrátorok közül Szepetneki szerepébe hirtelen beugró, és azt is(!) eljátszó szereplőnek természetesen úgy is, hogy így az egyik főszerep és a narráció nem tudott igazán elkülönülni már, viszont az előadást nem kellett lemondani, hiszen, ahogy a játék kezdetén a rendezőtől hallhattuk, amúgy is elképesztően nehéz a kőszínházakkal pl. Vígszínház a színészegyeztetés.
És persze: ízlések és pofonok....olvastam rajongó blogbejegyzést, ahol a kezdetkori sokperces sötétben hangzó rádiójátéki szövegnek is fennen hangoztatja annak nézőt az előadásra hangoló szerepét, én szimplán beleuntam a vaksötétben a szöveg figyelésére, viszont baromira jól megy az asszociálás, így elég hamar egy rádiókészülék belsejében éreztem magam a hangszóró közelében, amiből már előbb kijöttem volna, ha rajtam múlik.
Az első felvonás feléig (megint kb. határozom meg az időt) meredten bámultam a színészek szájmozgását, mint szerintem sokan, de szerencsére kemény akarattal képes voltam eztán másfelé terelni - egyéb testrészek mozgására, díszlet, vizuális effektek követésére fordítani- a figyelmem.
Megérte elmennem, mert imádok fegyelmezetten, hittel játszó színészeket nézni egy átgondolt rendezői koncepcióban, és ezen az estén nem hiányzott ehhez a megfelelő materia, a dráma maga, ez az este más volt, nem azt bizonyította, amit Ruszt, Zsótér és még néhány tehetség rendezései, hogy a jó drámával (értsd: színdrab) bármit lehet csinálni (ha az ki van találva, ha azzal az akotók akarnak valamit), kihúzni, behúzni, aktualizálni, brekegni, ez a szerbantali szöveg viszont a viziális- és hangeffektekkel, színpadtechnikákkal és a színészek fizikai- és mentális teherbírásával való játékra jó ma.
Mert eljárt fölötte az idő. És ennek én nagyon örülök!
Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése