A könyv egy csíkszeredai műfordító szakkollégium munkájának eredménye, a fordítások ritka mód hindiből születtek, ezt a könyvet vittem magammal idén októberben a kéthetes észak-indiai útra, és szerencsére csak a vége felé merültem bele az olvasásába.
A novellák elsősorban a benne szereplő nők életét bemutatva ábrázolják a kort, a XX. századi (szerintem észak) India szegény és tehetősebb rétegeinek (kasztjainak?) napjait, környezetét. (kasztok hivatalosan nincsenek több évtizede, a létezésüket alátámasztó pozitív diszkriminációs törvény viszont a mai napig létezik, működik, akkor hogy is?)
Az, hogy pontosabban mikor (melyik évtizedben) játszódnak a történetek számomra nem volt kideríthető, sem az előszó, sem a szerzővel készült interjú a kötet végén nem segít ebben, egyetlen novellánál szerepel, hogy annak története még a 'függetlenség' előtt kezdődik, ez pedig 1947. augusztus (14) 15. (ettől a naptól India nem brit gyarmat többé).
Megrázó a 'szétszakadt ország' krónikája, 1947. augusztus 14. a Pakisztáni állam kiválásáról is nevezetes.
Az, hogy pontosabban mikor (melyik évtizedben) játszódnak a történetek számomra nem volt kideríthető, sem az előszó, sem a szerzővel készült interjú a kötet végén nem segít ebben, egyetlen novellánál szerepel, hogy annak története még a 'függetlenség' előtt kezdődik, ez pedig 1947. augusztus (14) 15. (ettől a naptól India nem brit gyarmat többé).
Megrázó a 'szétszakadt ország' krónikája, 1947. augusztus 14. a Pakisztáni állam kiválásáról is nevezetes.
Nem hibákat keresve olvastam a kötetet, hanem örömmel, hogy egy olyan világba merülhetek, amelybe én is betekinthettem egy csipettel mélyebben a látványkereső turistalétnél, ezért csak két fordítási furcsaságot említek itt: az egyik az egyetemi képzéseknél emlegetett 'mesteri' jelző, ez ma, a bolognai rendszerű oktatás korában zavaros, vajon a mesterképzés elírása-e, vagy India más(?) rendszerű felsőoktatásának pontos megnevezése, a másik pedig az egyik novellában a 'puliszka' szó feltűnése, és tudom, hogy erdélyi megjelenésű a kötet, és tudom, hogy bizony Indiában közkedveltek a darából (de búzadarából!) készült ételek, azokat (szerintem) korántsem nevezik puliszkának.
Női, európai, szociális segítői szemmel olvasva a kötetet csak az a vörösen izzó felirat villog előttem, hogy nehogy továbberősödjön itthon, Magyarországon a 'hagyományos' női (férfi) (társadalmi) szerepeket valló irányzatok kultusza, mert bár India bűvöletében élek egy ideje, de Indiának is drukkolok, hogy hagyományainak azon formáit, mellyel a nők életét nehezíti, sújtja, számolja fel.
Az 'elrendezett' házasság intézménye töretlen a mai Indiában, a kötetben négy novella témája a házasság, eleve tematikus a felosztás, Férfiak, Házasság, Asszonyok, A szétszakadt ország témakörökbe sorolta a szerkesztő az írásokat, mellyel érzékelhető, hogy a szerző a női, emberi, indiai sorsok XX. századi spektrumát fedi le. Női szemmel? Tessék elolvasni.
Most elmesélek egy történetet, amit kedves vendéglátónk mesélt a saját házasságkötéséről, minden évben (szerintem) többször elmeséli a hozzá látogató csoportoknak, mi (felvilágosult társaság) felesége jelenlétéhez is ragaszkodtunk a beszélgetésnél ott náluk, a tágas imaszobában, kérdésünket is - Hogy ismerkedtek meg? - feleségéhez intéztük, én meglepődtem, mikor a férj nagy levegővel kezdte a történetet, majd akár (mifelénk anno) a fonóban hosszasan fűzte és egyre díszítette a történetet:
Édesapja kezdett számára menyasszony keresésbe, ahogy ez a hinduknál szokás (legeslegjobban ez a hagyomány tartja magát erősen - hallottam olvastam ezt több forrásból), a speciális indiai horoszkóp alapján egy a mostani lakóhelyüktől nagyon távoli keleti tartományban indult a keresés a nemzetségük tagjai körében (arról nem szólt a fáma, mi okból került otthonától olyan messzire vendéglátónk apja), a tény az, hogy a menyasszonykeresés híre szájról-szájra járt a messzi tartományban, erre meg sem kellett kérni az apa (aki e célból napokon keresztül utazott oda) szállásadóját, mindenki tudta a dolgát a forgatókönyvben.
Mégsem járt sikerrel a keresés. Sem először, sem a rákövetkező évben. Mikor harmadszorra járt már az apa a messzi tartományban és szomorúan jelentette be a szállásadónak, hogy hát akkor vége, hiába a három év keresés, a szállásadó nagy meglepetésére közölte, hogy ő tud egyet. (Itt hördültünk föl először, mert igen jó mesélő a mi házigazdánk)
Az apa persze látni akarta a lányt és a horoszkópot (!), miután rendben találta mindkettőt, meg is állapodott a lány apjával (a hozományról szerényen hallgatott a mesélő, mi pedig illedelmesen nem kérdeztük, izgatottan hallgattuk, hiszen) apja telefonja után még csak most indul el hosszú lánykérő útjára.
Három napba telt maga a vonatút (vonatozáshoz nekünk is volt szerencsénk, két éjszaka és egy fél nap, de ezek külön-külön és keleti kényelemben teltek), majd ezt követte 12 óra buszozás a hegyeken át (ilyenben nem volt részünk, csupán 3-4 órás kanyargásban a Gangesz partján annak eredése felé).
Amikor megtalálta a házat (innen indul a cifrázás, aminek én csak a töredékét tudtam lejegyezni), ott volt rögtön ötven nő, nincs tévé,- gondolta, ez a szórakozásuk (...), többen sötét bőrűnek találták, néhányan öregnek, már kezdte megbánni, hogy idejött, a válasz úgyis nem lesz, aztán jött egy lány vizet kínált, elvette tőle a vizet és szépnek találta a lányt, (...) aztán jött egy másik csáj-jal (az indiai tejes tea, imádom én is) a kezében, ismét azt hitte, a menyasszonya az, aztán érkezett a következő édességgel, ez is nagyon csinos volt, és jött még vagy négy-öt szép leányzó mindenféle étellel, ami szépen el is fogyott.
Ezután egy nagydarab férfi és egy nő jött, róluk kiderült, hogy bátyja és nővére a menyasszonynak, az ő dolguk a vőlegény(jelölt) kikérdezése volt a nevétől, az iskoláin, foglalkozásán át mindenféléről mint egy rendkívül hosszú állásinterjún. Aztán elhangzott a kérdés: Akarod-e látni a lányt?
Az igenlő válaszra becibáltak egy vonakodó, fátyolba burkolózó lányt, aki félénken, félig háttal leült, a kérdésekre válaszolni nem akart, ha nógatták, húzódozva kelletlenül és a vőlegény szerint szerint csúnyán mondott valamit.
Mesélőnk nem értette, miért is ez a lány jelölődött ki az ő számára, és nagyon elszomorodott (...), a menyasszony nem mutatta meg az arcát, ezért hoztak egy fényképet borítékban (ennél a résznél a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, de légy az nem volt).
Visszament tehát dolgavégezetlenül vőlegényünk a szállására, (...) persze gyalog úttalan utakon kb. 3 kilométert, mikor izgatottan nyitja a borítékot, a fotón három lány volt (itt hördültünk volt fel sokadszor), a menyasszony a jobb oldali......és nagyon szép. (most is az)
Két nap múlva nyélbe ütötték az esküvőt.
A menyasszony táncolt az esküvőn és közben sírt annyira, hogy a vőlegény is elsírta magát. Az esküvő után az ifjú pár sorra látogatta a rokonokat és barátokat, majd egy hónap múlva értek közös otthonukba, ami a feleség családjától (tudjuk már) három nap vonat, 12 óra busz és jópár óra gyalog távolságra van.
Az esküvő időpontja 1999. május 13. a feleség ekkor 18, a férj 30 éves volt. Ma két kamaszt, egy lányt és egy fiút nevelnek.
Ezután kérdésünkre szelíden és kedvesen elmondta a feleség, hogy csúnyának látta leendő férjét, és nem akart hozzámenni, a szülei kényszerítették.
Az elmúlt 19 évben felesége háromszor költözött vissza a szülői házba, de tudták mindketten, hogy együtt kell maradniuk - folytatta a mesélő.
Az "indiai stílus", a házasságban maradás - magyarázta tovább a történetet, a gyerekeknek jó, a családalapítás nem a saját boldogságunkról szól, nem magunknak akarunk jót, hanem a szüleinknek (nekik ezzel gyermeki hálánkat fejezzük ki) és a gyerekeinknek.
Édesapja kezdett számára menyasszony keresésbe, ahogy ez a hinduknál szokás (legeslegjobban ez a hagyomány tartja magát erősen - hallottam olvastam ezt több forrásból), a speciális indiai horoszkóp alapján egy a mostani lakóhelyüktől nagyon távoli keleti tartományban indult a keresés a nemzetségük tagjai körében (arról nem szólt a fáma, mi okból került otthonától olyan messzire vendéglátónk apja), a tény az, hogy a menyasszonykeresés híre szájról-szájra járt a messzi tartományban, erre meg sem kellett kérni az apa (aki e célból napokon keresztül utazott oda) szállásadóját, mindenki tudta a dolgát a forgatókönyvben.
Mégsem járt sikerrel a keresés. Sem először, sem a rákövetkező évben. Mikor harmadszorra járt már az apa a messzi tartományban és szomorúan jelentette be a szállásadónak, hogy hát akkor vége, hiába a három év keresés, a szállásadó nagy meglepetésére közölte, hogy ő tud egyet. (Itt hördültünk föl először, mert igen jó mesélő a mi házigazdánk)
Az apa persze látni akarta a lányt és a horoszkópot (!), miután rendben találta mindkettőt, meg is állapodott a lány apjával (a hozományról szerényen hallgatott a mesélő, mi pedig illedelmesen nem kérdeztük, izgatottan hallgattuk, hiszen) apja telefonja után még csak most indul el hosszú lánykérő útjára.
Három napba telt maga a vonatút (vonatozáshoz nekünk is volt szerencsénk, két éjszaka és egy fél nap, de ezek külön-külön és keleti kényelemben teltek), majd ezt követte 12 óra buszozás a hegyeken át (ilyenben nem volt részünk, csupán 3-4 órás kanyargásban a Gangesz partján annak eredése felé).
Amikor megtalálta a házat (innen indul a cifrázás, aminek én csak a töredékét tudtam lejegyezni), ott volt rögtön ötven nő, nincs tévé,- gondolta, ez a szórakozásuk (...), többen sötét bőrűnek találták, néhányan öregnek, már kezdte megbánni, hogy idejött, a válasz úgyis nem lesz, aztán jött egy lány vizet kínált, elvette tőle a vizet és szépnek találta a lányt, (...) aztán jött egy másik csáj-jal (az indiai tejes tea, imádom én is) a kezében, ismét azt hitte, a menyasszonya az, aztán érkezett a következő édességgel, ez is nagyon csinos volt, és jött még vagy négy-öt szép leányzó mindenféle étellel, ami szépen el is fogyott.
Ezután egy nagydarab férfi és egy nő jött, róluk kiderült, hogy bátyja és nővére a menyasszonynak, az ő dolguk a vőlegény(jelölt) kikérdezése volt a nevétől, az iskoláin, foglalkozásán át mindenféléről mint egy rendkívül hosszú állásinterjún. Aztán elhangzott a kérdés: Akarod-e látni a lányt?
Az igenlő válaszra becibáltak egy vonakodó, fátyolba burkolózó lányt, aki félénken, félig háttal leült, a kérdésekre válaszolni nem akart, ha nógatták, húzódozva kelletlenül és a vőlegény szerint szerint csúnyán mondott valamit.
Mesélőnk nem értette, miért is ez a lány jelölődött ki az ő számára, és nagyon elszomorodott (...), a menyasszony nem mutatta meg az arcát, ezért hoztak egy fényképet borítékban (ennél a résznél a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, de légy az nem volt).
Visszament tehát dolgavégezetlenül vőlegényünk a szállására, (...) persze gyalog úttalan utakon kb. 3 kilométert, mikor izgatottan nyitja a borítékot, a fotón három lány volt (itt hördültünk volt fel sokadszor), a menyasszony a jobb oldali......és nagyon szép. (most is az)
Két nap múlva nyélbe ütötték az esküvőt.
A menyasszony táncolt az esküvőn és közben sírt annyira, hogy a vőlegény is elsírta magát. Az esküvő után az ifjú pár sorra látogatta a rokonokat és barátokat, majd egy hónap múlva értek közös otthonukba, ami a feleség családjától (tudjuk már) három nap vonat, 12 óra busz és jópár óra gyalog távolságra van.
Az esküvő időpontja 1999. május 13. a feleség ekkor 18, a férj 30 éves volt. Ma két kamaszt, egy lányt és egy fiút nevelnek.
Ezután kérdésünkre szelíden és kedvesen elmondta a feleség, hogy csúnyának látta leendő férjét, és nem akart hozzámenni, a szülei kényszerítették.
Az elmúlt 19 évben felesége háromszor költözött vissza a szülői házba, de tudták mindketten, hogy együtt kell maradniuk - folytatta a mesélő.
Az "indiai stílus", a házasságban maradás - magyarázta tovább a történetet, a gyerekeknek jó, a családalapítás nem a saját boldogságunkról szól, nem magunknak akarunk jót, hanem a szüleinknek (nekik ezzel gyermeki hálánkat fejezzük ki) és a gyerekeinknek.
 |
| éjszaka a pályaudvaron Dehradunban |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése