a kedvenc levesem, gyerekkorom kedvenc meséje, azaz olvasókönyvem kedvenc meséje alapján, nem emlékszem sajnos, a másodikos, vagy a harmadikos olvasókönyvben volt, ma így készült:
a krumpli úgy másfél, vagy kicsit több főzővízébe (a krumpliból tört-, -püré, gombóc, akármi lehet) tettem fél zacskó finom főzelék keveréket, borsó és répa, egy teáskanál vega fűszer mixet, sót, egy evőkanál lenmaglisztet elkevertem vízzel, ezzel sűrítettem és a hűtőben találtam a doboz alján 1/4-nyi piros bab konzervet paradicsomost, ezt úgy 10-15 perc főzés után tettem bele, összekevertem és kész
A kőleves
magyar népmese
Egyszer régen, igen-igen régen egy szegény falusi legény elhatározta, hogy vándorútra indul. Ment, mendegélt, napokon, éjszakákon át barangolt, míg egyszer csak nagyon megéhezett. Mivel tarisznyájában már nem talált egy morzsányit sem a hazai cipóból, elhatározta, hogy betér a közeli faluba, majd csak akad valaki, aki megkínálja egy kis meleg étellel. Csakhogy abban a faluban egyetlen jószívű ember sem lakott.
– Ha nem látnak vendégül sehol, nem tehetek mást, majd főzök magamnak kőlevest – mondta a legény az utolsó ház gazdájának.
Elcsodálkozott ezen a gazda, és csakhamar híre terjedt, hogy a messziről jött vándor kőlevest akar főzni. A nagy csodára nevetve futottak össze az emberek. Hoztak a falubeliek edényt, a szegény vándorlegény pedig megtöltötte vízzel, és beletette a követ.
– Megengedné valaki, hogy a fazekat rátegyem a tűzhelyére?
Persze, hogy megengedték, mert nagyon kíváncsiak voltak, hiszen kőlevesről még egyikük sem hallott. Amint a víz forrni kezdett, így szólt a vándor:
– Egy kanál zsírral micsoda pompás illata lenne!
Hoztak neki zsírt három kanállal is. Minthogy a víz már javában forrt, egyre türelmetlenebbül várta a falu népe, hogy mi lesz. A legény megkóstolta a levest, és így szólt:
– Pompás, csak egy kicsit sótlan! Jó volna bele egy kevéske só!
Hoztak több marékkal. A legény megkavarta a levest, és újból megízlelte.
– Ha egy kevés káposzta is volna benne, nincs ember, aki meg ne nyalná a tíz ujját utána!
Erre az egyik asszony beszaladt a veteményeskertbe, és három nagy fej káposztát hozott. A vándor megtisztította, és beleszelte a párolgó levesbe. A víz csak egyre forrt. A leves már majdnem elkészült,
mikor a vendég váratlanul ismét megszólalt:
– Ha még egy falat kolbásszal is megörvendeztetnének, igazán fölséges lenne a leves!
Hárman is vágtak neki egy-egy darabka kolbászt, sőt volt, aki egy jókora kenyeret is hozott. A legény bedobta a kolbászdarabokat a vízbe, és csakhamar elkészült a leves. Akkor levette a tűzről, tarisznyájából kanalat horgászott elő, körülményesen leült, és jóízűen falatozni kezdett. Közben
nagyokat harapott a kenyérből. A fazék rövidesen kiürült, csak a kő maradt az alján. A falubeliek, akik szájtátva álltak körülötte, szinte egyszerre kérdezték:
– Hát a kővel mi lesz?
– A kővel? Azt megmosom, és elteszem máskorra, amikor újból olyan helyre érek, ahol semmivel sem kínálják meg a fáradt vándort…
