Mivel L. már legalább 5 éve egyetemista (megjegyzem, sikeresen), legalább 4 éve szeretnék részt venni az Anyanyelvi Napok valamely rendezvényén. A héten, amikor (bizony-bizony) rém büszke anyaként feszítettem a kari nagyelőadó (vagy valami ilyesmi) 3. sorában harmadmagammal az Élve boncolás 2.-őn - tudtam meg, hogy pont az Anyanyelvi Napok nyitó(!)rendezvényén vagyok
Mint elmondták, azért ez a 2, mert több éve volt egy első, egy kortárs magyar regényt cincáltak az ítészek az író jelenlétében.
Most az ELTE hallgatói kötelékébe tartozó szerzők lírai művek kerültek terítékre, hatan.
Itt olvasta fel L. egy csodás művét, a megírás körülményeiről majd egyszer ő maga beszámol.
"Várunk
Ez itt a várunk. Deszkából épült. Meg pár lopott tégla is van benne. Lopott műfű van a földre borítva is. Az ott kávéfolt. Nem az enyém, tudod, hogy nem kávézom. Azt ott kiégettük, amikor
egyszer főztünk. Ez itt vér, igen, az én vérem. Nekem Norbika volt az első. Én nem voltam első senkinek. Már úgy senkinek, hogy egyszer átjött a Gézu. Az ott borfolt, néha keverem is a vérrel. Norbi elköltözött. De Gézu hozta három barátját. Nem szerettem az erős testüket meg a hülye fejüket. De csak azt mondtam, túl sokan vagyunk. Azt hittem, ennyi elég lesz. De Gézu továbbment a lóverésnél. (Nézd csak meg a hátam.) Múltkor megkéselt. Majdnem. Igen, az ott galambszar. Az Erika mentett meg. Azóta egyiküket sem láttam. Most már enyém az egész vár, a várunk. Látod ezt? Milyen jó kis kampó? Itt fogom szárítani a pelenkát." Seres Lili Hanna
Ide másolom a vitaindítót is, hátha érdekel valakit:
"Próza az, amit kinyomtatnak. Vers az, amit meghallgatnak. Mi azonban lírára várunk. És –habár első rátekintésre mintha csak nagyon távolról elégítené ki az ezzel kapcsolatos elvárásainkat – Seres Lili szövegének meghatározó jellemzője a primér, esszenciális líraiság: a diskurzusba kerülésben egkonstruálódó primér és esszenciális líraiság. A lírai diskurzusok egyik jellegadó tulajdonságaként merül fel (emergál) ugyanis az aposztrofé (a valakitől való és egyben valakihez történő odafordulás) aktusa, amely az interszubjektív figyelemirányítás sajátos módjaként voltaképpen megteremti, létrehozza a lírai beszédhelyzetet. A prototipikus lírai diskurzust az jellemzi, hogy a tényleges diskurzussal párhuzamosan megképződik egy közvetlen interakcióval jellemezhető, fiktív aposztrofikus diskurzus, amelynek résztvevői a figyelmüket egy közvetlenül megfigyelhető, perceptuálisan feldolgozható referenciális jelenetre irányítják. A fiktív aposztrofikus diskurzusban megkonstruálódik egyfelől az a megfigyelő pozíció, ahonnét a megfigyelt jelenet fizikai világa (l. pl. ez itt, az ott, azt ott, látod ezt, itt) feldolgozhatóvá válik, másfelől az a pozíció, ahonnét a jelenet társas világában (l. pl. várunk – nem az enyém, nekem [...] – én nem voltam, nézd csak meg, látod ezt, itt fogom szárítani a pelenkát) tájékozódni próbálunk. Ezt kell ljátszanunk ahhoz, hogy hozzánk szegeződjék az immár megkerülhetetlenül nyugtalanító kérdés: És mi közöm van nekem ehhez?" Tátrai Szilárd docens
és akkor jöjjön a (maradjunk továbbra is az ELTE-n) az egyetem lap cikke (elég gyengécske, de az övék): Ilyen volt az Élve boncolás 2.
Ebből egy részlet a Várunkra vonatkozóan:
"...a legérdekesebb koncepció (kizárólag a cikk szerzője számára- megjegyzés tőlem), ami elhangzott, az a következő: a sok tőmondat, a csupasz megfogalmazás arra enged következtetni, hogy az elbeszélő vagy egy gyermek, vagy esetleg egy értelmileg akadályozott személy...." na ezen aztán elrágódtam egy darabig, de csak nem hagyom szó nélkül, mert nekem, a szociális segítő szakmában dolgozva meglepő volt a cikkben felidézett gondolat, miszerint "az elbeszélő vagy egy gyermek, vagy esetleg egy értelmileg akadályozott személy", ezt az értelmiségi lét elefántcsonttornyából lehet így elképzelni, hiszen ehhez a beszédmódhoz épp elég az alacsony iskolázottság, a halmozottan hátrányos helyzetű életmódba ragadás, vagy egy feldolgozatlan, akár fel nem fogott trauma átélése. Nem kell ehhez sem gyermeknek, sem értelmileg akadályozottnak lenni. Még szerencse, hogy a szerző nem az elefántcsonttornyából írta mindezt!
Nagyon izgi és felemelő volt hallani, ahogy L. művét elemzik, magyarázzák a hozzáértő szakemberek, bár az is igaz, hogy mi (családi barátok és én) a várunk egyértelmű kétféle jelentése mellett egy harmadikra is asszociáltunk, és L. a végén sommásan megjegyezte, azért volt olykor ám az aranyjánosi gondoltafene.
Lesz kötet is!
Ez itt a várunk. Deszkából épült. Meg pár lopott tégla is van benne. Lopott műfű van a földre borítva is. Az ott kávéfolt. Nem az enyém, tudod, hogy nem kávézom. Azt ott kiégettük, amikor
egyszer főztünk. Ez itt vér, igen, az én vérem. Nekem Norbika volt az első. Én nem voltam első senkinek. Már úgy senkinek, hogy egyszer átjött a Gézu. Az ott borfolt, néha keverem is a vérrel. Norbi elköltözött. De Gézu hozta három barátját. Nem szerettem az erős testüket meg a hülye fejüket. De csak azt mondtam, túl sokan vagyunk. Azt hittem, ennyi elég lesz. De Gézu továbbment a lóverésnél. (Nézd csak meg a hátam.) Múltkor megkéselt. Majdnem. Igen, az ott galambszar. Az Erika mentett meg. Azóta egyiküket sem láttam. Most már enyém az egész vár, a várunk. Látod ezt? Milyen jó kis kampó? Itt fogom szárítani a pelenkát." Seres Lili Hanna
Ide másolom a vitaindítót is, hátha érdekel valakit:
"Próza az, amit kinyomtatnak. Vers az, amit meghallgatnak. Mi azonban lírára várunk. És –habár első rátekintésre mintha csak nagyon távolról elégítené ki az ezzel kapcsolatos elvárásainkat – Seres Lili szövegének meghatározó jellemzője a primér, esszenciális líraiság: a diskurzusba kerülésben egkonstruálódó primér és esszenciális líraiság. A lírai diskurzusok egyik jellegadó tulajdonságaként merül fel (emergál) ugyanis az aposztrofé (a valakitől való és egyben valakihez történő odafordulás) aktusa, amely az interszubjektív figyelemirányítás sajátos módjaként voltaképpen megteremti, létrehozza a lírai beszédhelyzetet. A prototipikus lírai diskurzust az jellemzi, hogy a tényleges diskurzussal párhuzamosan megképződik egy közvetlen interakcióval jellemezhető, fiktív aposztrofikus diskurzus, amelynek résztvevői a figyelmüket egy közvetlenül megfigyelhető, perceptuálisan feldolgozható referenciális jelenetre irányítják. A fiktív aposztrofikus diskurzusban megkonstruálódik egyfelől az a megfigyelő pozíció, ahonnét a megfigyelt jelenet fizikai világa (l. pl. ez itt, az ott, azt ott, látod ezt, itt) feldolgozhatóvá válik, másfelől az a pozíció, ahonnét a jelenet társas világában (l. pl. várunk – nem az enyém, nekem [...] – én nem voltam, nézd csak meg, látod ezt, itt fogom szárítani a pelenkát) tájékozódni próbálunk. Ezt kell ljátszanunk ahhoz, hogy hozzánk szegeződjék az immár megkerülhetetlenül nyugtalanító kérdés: És mi közöm van nekem ehhez?" Tátrai Szilárd docens
és akkor jöjjön a (maradjunk továbbra is az ELTE-n) az egyetem lap cikke (elég gyengécske, de az övék): Ilyen volt az Élve boncolás 2.
Ebből egy részlet a Várunkra vonatkozóan:
"...a legérdekesebb koncepció (kizárólag a cikk szerzője számára- megjegyzés tőlem), ami elhangzott, az a következő: a sok tőmondat, a csupasz megfogalmazás arra enged következtetni, hogy az elbeszélő vagy egy gyermek, vagy esetleg egy értelmileg akadályozott személy...." na ezen aztán elrágódtam egy darabig, de csak nem hagyom szó nélkül, mert nekem, a szociális segítő szakmában dolgozva meglepő volt a cikkben felidézett gondolat, miszerint "az elbeszélő vagy egy gyermek, vagy esetleg egy értelmileg akadályozott személy", ezt az értelmiségi lét elefántcsonttornyából lehet így elképzelni, hiszen ehhez a beszédmódhoz épp elég az alacsony iskolázottság, a halmozottan hátrányos helyzetű életmódba ragadás, vagy egy feldolgozatlan, akár fel nem fogott trauma átélése. Nem kell ehhez sem gyermeknek, sem értelmileg akadályozottnak lenni. Még szerencse, hogy a szerző nem az elefántcsonttornyából írta mindezt!
Nagyon izgi és felemelő volt hallani, ahogy L. művét elemzik, magyarázzák a hozzáértő szakemberek, bár az is igaz, hogy mi (családi barátok és én) a várunk egyértelmű kétféle jelentése mellett egy harmadikra is asszociáltunk, és L. a végén sommásan megjegyezte, azért volt olykor ám az aranyjánosi gondoltafene.
Lesz kötet is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése