régi vágyam, hogy megénekeljem a vöröshagymát, nem általában a hagymákat, hagymaféléket, hanem magát ezt a rőtvörös ruhában kerekedő konyhai alaptartozékot, a vöröshagymát. kamaszkoromban a kisvárosban annyiszor néztem meg a moziban a Hyppolit, a lakájt , ahányszor csak adták. sokszor adták és én ettem a zsíros kenyeret és " hagymát hagymával". jól elvoltunk vörös barátommal főzve, sütve, nyersen, időnként egy kis lila-, póré-, új- társát is bevettük a csapatba. mikor sérelmezni kezdtem, hogy csak alapanyagnak nézik, zsiradékkal és pirospaprikával hevítve, akkor kerestem ötleteket hagymaszósz, vagy hagymakence, fűszeres tepsis hagyma készítéséhez és itt említeném meg a hagymalevest, amit imádok, akár francia, akár nem (csak ne legyen benne tejszín). egészen addig tartott a szerelem, amíg meg nem hallottam egy talán piaci gasztrofilmben, hogy "a hagymák közül nyes fogyasztásra a vöröshagymát nem, csak a többi, kevésbé intenzív fajtákat ajánljuk". és ekkor én, az álhatatlan ezt nyomban elfogadtam és követni kezdtem, azóta ha tehetem, lila-, póré- és újhagymát fogyasztok hőkezelés nélkül, de azokból sokat. vörös barátom (ha még mondhatom így) feldolgozva kerül a kenyérre vagy főfogásként az asztalra, mert arra továbbra is figyelek, hogy alapzöldség legyen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése