YearCompass

 

2022. február 12. Lili és Ádám eljegyzése

2022. november 12. Mici családbaérkezése

2022. december 19. Apa halála

Bezzeg podcast

Fésületlen és kusza gondolatok a Bezzeg podcast első epizódjáról miközben ezt hallom:

....."a magyar egy nagyon büszke ember", meg ezt: papó, mamó

Még az epizód felénél is azt próbálom belőni, hogy amikor az idős és öreg kifejezést használják, akkor melyik korosztály(ok)ra is gondolhat a három, a podcastban felvállalt korú, húszas éveiben járó beszélgető. Ekkor már leginkább saját nagyszüleiket emlegetik (akik mennyi idősek lehetnek? 65+? 75+?), valszeg valóban az öregkor képviselői, de közben ott villog a korábban említett "az 50 fölöttiek", meg hogy van olyan vélekedés, hogy 40 éves (sőt! 30 éves) kor fölött már nem érdemes élni, - jajistenem, ez tényleg nagyon riasztó, mert az utóbbiakat komolyan véve negyven, ötven éven át élünk (felcímkézetten, megbélyegzetten, és mivel nem érdemes, ezért vélhetően depressziós) öregen. (És közben az is elhangzik - emlékezzünk, hogy a beszélgetők 30 év alattiak-, hogy egyes közösségi média platformot, feltételezhetően az életkoruk miatt, már nem érzik magukénak.)

Azt hiszem, egy rendkívül fontos felejtődik el, hogy az élet egy folyamat, a gyerekkor, a felnövekvés, a felnőttkor, az öregedés sok évtizede, és nem egyik napról a másikra lépünk át fiatalságból az öregségbe.

Izgalmasan, felkavaróan indul az epizód, aztán ellangyosodik:

a fiatalok haragszanak az idősekre, hogy azok a múltban elk.rták a jövőjüket, ekkor azt gondoltam, hogy, egyetértek, magam részéről szánom és bánom és magyarázom a bizonyítványom, hogy én nem is..., én próbálkoztam, de passz, innen nem lehet folytatni, ezzel az érzéssel a fiatalság szívében miféle elfogadásra lehet számítani.

.

Nagyon szeretek mondásokon, szólásokon morfondírozni, a primér és a mélyebb jelentéseken, és hogy az én életemre hogyan vonatkozik,, az egyik itt hozotton meglepődtem, mint idősektől hallott, már idejétmúlt mondás, mert ezt én gondolkodni nem akaró, felsőbb (akár spirituális) hatalomban hívő és azokra támaszkodni akaróktól hallom inkább (és a szőr feláll a hátamon):

Ami nem öl meg, az megerősít. Az én olvasatom az, ami a podcastban is máshogy fogalmazva elhangzik, hogy ami nem öl meg, az legyengít, megnyomorít, beteggé tesz, traumatizál, tehát nem legyinteni, hanem mindenképp foglalkozni kell vele.

Nem könnyen, de összeraktam, a fiatalok és az öregek nem egy nyelvet beszélnek, konkrétan a fiatalok magyar-angol kevercsét az öregek nem értik, és még egy elavult szólást is behoztak angolul, ami szerintük nincs magyarul.....de akkor hogyan lehet a magyarországi idősek mondása, vagy itt most nemzetközivé szélesedtünk?

Lassan járj, tovább érsz (ez a következő kitárgyalt mondás), ennek a konklúziója az lett, hogy a fiatalok ezt nem tehetik meg (a lassan járást), mert ha nem gyorsak, lemaradnak mindenről. Ezen a ponton érkeztem meg a koromba, és kifejezetten örültem annak, hogy sehonnan nézve sem számítok fiatalnak, hogy az én értelmezésemben a lassan járás a feladat, a munka, az adott dolog kapkodásmentes, nem felületes végzését jelenti, általában az átgondoltságot, és bizony nem a Lassan járj.... mondással indokolnám, ahogy az elhangzott, hogy egyre későbbi életkorban vállalnak gyereket az anyák.

Izgalmas volt még az elején "a tiszteletet ki kell vívni" elterjedt szlogen felvetése, ami aztán sajnos ennyiben is maradt, még csak az sem derült ki, hogy mégis mit értünk (mit értenek a beszélgetők) tiszteleten, és most házi feladatom, hogy megfejtsem, mivel és hogyan vívhatja ki a (40 fölötti, vagy még idősebb) öreg a tiszteletet. A 7. percben elhangzókat többször meghallgattam, és sajnos így sem értem, hogyan és mi okból kerül össze a mondatban a sok idős által felemlegetett bölcsesség az idősek tömegközlekedési (elvi) privilegizált helyzetével....

A negyvenharmadik percben pöttyet bátortalanul, de elhangzik, hogy amikor valakit, mint idős férfit emlegetünk, ezzel "(...)kiragadjuk egy csoporttagságát, hogy melyik évben született, akkor az felülről nézve, elég abszurd(...)"

Összegezve kimondhatjuk, mindenki öreg, aki nem fiatal*.

És minden egy tablettel kezdődik.

Azt még elárulom, megfogalmazódik válasz a podcast leírásában feltett kérdésre, hogy kinek a felelőssége Fésületlen és kusza gondolatok a Bezzeg podcast első epizódjáról miközben ezt hallom:

....."a magyar egy nagyon büszke ember", meg ezt: papó, mamó

Még az epizód felénél is azt próbálom belőni, hogy amikor az idős és öreg kifejezést használják, akkor melyik korosztály(ok)ra is gondolhat a három, a podcastban felvállalt korú, húszas éveiben járó beszélgető. Ekkor már leginkább saját nagyszüleiket emlegetik (akik mennyi idősek lehetnek? 65+? 75+?), valszeg valóban az öregkor képviselői, de közben ott villog a korábban említett "az 50 fölöttiek", meg hogy van olyan vélekedés, hogy 40 éves (sőt! 30 éves) kor fölött már nem érdemes élni, - jajistenem, ez tényleg nagyon riasztó, mert az utóbbiakat komolyan véve negyven, ötven éven át élünk (felcímkézetten, megbélyegzetten, és mivel nem érdemes, ezért vélhetően depressziós) öregen. (És közben az is elhangzik - emlékezzünk, hogy a beszélgetők 30 év alattiak-, hogy egyes közösségi média platformot, feltételezhetően az életkoruk miatt, már nem érzik magukénak.)

Azt hiszem, egy rendkívül fontos felejtődik el, hogy az élet egy folyamat, a gyerekkor, a felnövekvés, a felnőttkor, az öregedés sok évtizede, és nem egyik napról a másikra lépünk át fiatalságból az öregségbe.

Izgalmasan, felkavaróan indul az epizód, aztán ellangyosodik:

a fiatalok haragszanak az idősekre, hogy azok a múltban elk.rták a jövőjüket, ekkor azt gondoltam, hogy, egyetértek, magam részéről szánom és bánom és magyarázom a bizonyítványom, hogy én nem is..., én próbálkoztam, de passz, innen nem lehet folytatni, ezzel az érzéssel a fiatalság szívében miféle elfogadásra lehet számítani.

.

Nagyon szeretek mondásokon, szólásokon morfondírozni, a primér és a mélyebb jelentéseken, és hogy az én életemre hogyan vonatkozik,, az egyik itt hozotton meglepődtem, mint idősektől hallott, már idejétmúlt mondás, mert ezt én gondolkodni nem akaró, felsőbb (akár spirituális) hatalomban hívő és azokra támaszkodni akaróktól hallom inkább (és a szőr feláll a hátamon):

Ami nem öl meg, az megerősít. Az én olvasatom az, ami a podcastban is máshogy fogalmazva elhangzik, hogy ami nem öl meg, az legyengít, megnyomorít, beteggé tesz, traumatizál, tehát nem legyinteni, hanem mindenképp foglalkozni kell vele.

Nem könnyen, de összeraktam, a fiatalok és az öregek nem egy nyelvet beszélnek, konkrétan a fiatalok magyar-angol kevercsét az öregek nem értik, és még egy elavult szólást is behoztak angolul, ami szerintük nincs magyarul.....de akkor hogyan lehet a magyarországi idősek mondása, vagy itt most nemzetközivé szélesedtünk?

Lassan járj, tovább érsz (ez a következő kitárgyalt mondás), ennek a konklúziója az lett, hogy a fiatalok ezt nem tehetik meg (a lassan járást), mert ha nem gyorsak, lemaradnak mindenről. Ezen a ponton érkeztem meg a koromba, és kifejezetten örültem annak, hogy sehonnan nézve sem számítok fiatalnak, hogy az én értelmezésemben a lassan járás a feladat, a munka, az adott dolog kapkodásmentes, nem felületes végzését jelenti, általában az átgondoltságot, és bizony nem a Lassan járj.... mondással indokolnám, ahogy az elhangzott, hogy egyre későbbi életkorban vállalnak gyereket az anyák.

Izgalmas volt még az elején "a tiszteletet ki kell vívni" elterjedt szlogen felvetése, ami aztán sajnos ennyiben is maradt, még csak az sem derült ki, hogy mégis mit értünk (mit értenek a beszélgetők) tiszteleten, és most házi feladatom, hogy megfejtsem, mivel és hogyan vívhatja ki a (40 fölötti, vagy még idősebb) öreg a tiszteletet. A 7. percben elhangzókat többször meghallgattam, és sajnos így sem értem, hogyan és mi okból kerül össze a mondatban a sok idős által felemlegetett bölcsesség az idősek tömegközlekedési (elvi) privilegizált helyzetével....

A negyvenharmadik percben pöttyet bátortalanul, de elhangzik, hogy amikor valakit, mint idős férfit emlegetünk, ezzel "(...)kiragadjuk egy csoporttagságát, hogy melyik évben született, akkor az felülről nézve, elég abszurd(...)"

Összegezve kimondhatjuk, mindenki öreg, aki nem fiatal*.

És minden egy tablettel kezdődik.

Azt még elárulom, megfogalmazódik válasz a podcast leírásában feltett kérdésre, hogy kinek a felelőssége betemetni a generációk közötti szakadékot.

A podcast neve különben becsapós lehet, mert a Bezzeg az én időmben..... szigorúan a huszonévesek jelenjéről szól huszonévesektől huszonéveseknek.

Asszem megnézem újra a Logan futását. (sci-fi, akció 1976-ból)

*Az emberi életkorokat leggyakrabban biológiai alapon osztják fel: gyermek-, felnőtt- és időskorra. Fontos, hogy az egyes szervezetek által használt különféle korcsoportok nem egységesek, ami nem meglepő, hiszen egyes korok és társadalmak közvélekedése nagy különbséggel ítéli meg, hogy meddig tart a gyermekkor, vagy például ki számít már idősnek.

Az ENSZ legtöbbször használt csoportosítása szerint (...) az öregkor 60 évesek és idősebb korúak. (...) Ezzel szemben az Európai Unió és az Európa Tanács általában a 65 éves kornál húzza meg az időskor alsó határát, hiszen a legfejlettebb országokban a hivatalos nyugdíjkorhatár jelenleg 65 év körül van. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az idősödést 50 éves kortól számolja, és az időskor több szakaszra bontását ajánlja: 50–59 év az áthajlás kora; 60–74 év az idősödés kora; 75–89 év az időskor; 90–100 év az aggkor; 100 év felett a matuzsálemkor.

(forrás: KSH Népességtudományi Kutatóintézet).

*Az emberi életkorokat leggyakrabban biológiai alapon osztják fel: gyermek-, felnőtt- és időskorra. Fontos, hogy az egyes szervezetek által használt különféle korcsoportok nem egységesek, ami nem meglepő, hiszen egyes korok és társadalmak közvélekedése nagy különbséggel ítéli meg, hogy meddig tart a gyermekkor, vagy például ki számít már idősnek.

Az ENSZ legtöbbször használt csoportosítása szerint (...) az öregkor 60 évesek és idősebb korúak. (...) Ezzel szemben az Európai Unió és az Európa Tanács általában a 65 éves kornál húzza meg az időskor alsó határát, hiszen a legfejlettebb országokban a hivatalos nyugdíjkorhatár jelenleg 65 év körül van. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az idősödést 50 éves kortól számolja, és az időskor több szakaszra bontását ajánlja: 50–59 év az áthajlás kora; 60–74 év az idősödés kora; 75–89 év az időskor; 90–100 év az aggkor; 100 év felett a matuzsálemkor.

(forrás: KSH Népességtudományi Kutatóintézet)

Biblioterápia 1.

 Mary Westmacott (Agatha Christie): Távol telt tőled tavaszom

fordította: Görög Lívia

Partvonal könyvkiadó 2005

!!szinte csak és kizárólag SPOILER-t tartalmaz!! 

(de még így is érdemes elolvasni és használni a regényt)

Vártam a krimit, és ehhez illő feszültségben olvastam végig, pedig tudtam, hogy ebben nem a hulla halálának oka, körülményei lesz a regény tárgya, viszont megrendített, hogy a nyomozás, az bizony most is a középpontban van...

Mondhatjuk belső utazásnak is ezt a  Bagdadból Anglia felé tartó autó/vonatút során esőzés okozta járhatatlan vádik (sivatagi vízmosás) miatt több napos kényszerpihenőre ítélt negyvennyolc éves nő óriási energiával feltárt emlékfolyamát, de nyomozás ez a javából, érzem agytekervényeim csikorgását az olajozatlan környezetben, ahogy egyre másra villannak fel a feledés és az önbecsapás jótékony homályából az igazságmorzsák, amik fizikailag is alig elviselhetőek.

Szép dramaturgiai sora van a cselekménynek, lehetne kottázni: 

1. Fentről indul: bemutatja a főszereplőt, aki elégedett az életével, elsősorban magával, magán keresztül pedig a családjával, férjével, három gyermekükkel, akikről pedig minden említéskor elhangzik valami, ami azért nem olyan kerek, pl.a fiúgyermekről, aki végül Afrikában telepedett le, soha nem tudjuk meg, mi az a "más baj is volt vele", aki ugyan végül révbe ért, bár nem fejezte be a vágyott mezőgazdasági középiskolát, de narancsot termesztő farmer lett (apa be nem teljesült álmának megvalósítása).

2. Még mindig fent a régi, szeretett iskolatársnővel találkozáskor, akit eseménydús élete láthatóan elhasznált, öregedő, sovány és rendetlen öltözetű Joanhez képest, aki ránctalan, sudár és elegáns, de már elhangzanak későbbi kulcsmondatok, pl.  "bár lenne egy teljesen szabad hetem" (15.o.) és "te mindig is prűd voltál", "halvérű", no meg Blanche, a barátnő megjósolja, hogy ha elered az eső, "napokra elakadsz útközben egy isten háta mögötti helyen" és hogy "nagyon unalmas lehet bezárva lenni egy olyan helyen, ahol csak egyet tehet az ember: gondolkodhat", és bolha a fülbe-kijelentések is, amiket most nem idézek, de:

kiemelendő gondolat (a többi fontosból): "Nincs annál fontosabb, mint hogy az emberek azt csinálhassák, amihez kedvük van" (Blanche, 19.o.),

a regényben, és oly gyakran az életben is elhangzó mondat erre: "Az leginkább a körülményektől függ." (Joan),

és erre érkezik Blanche kérdése, amit időről időre tegyünk fel mi is magunknak (és válaszoljuk is meg őszintén): "Hát te nem azt csináltad, amihez kedved volt?".

3. Baljós hangulat, sejtetés: egyetlen nyugatra tartó utas az ütött-kopott autóban, eső, sárakadályok, a vonat már elment, két nap múlva jön a következő, menetrend szerint.

Fontos itt is az idő, a tervezéskor szempont, hogy ha valahol 1-2 órát, 1-2 napot vagy hosszabb időt töltünk, azt akkor mivel, hogyan "hasznosítsuk".

4. A belső út kezdete (én a 27. oldalra teszem, ez még mindig csak a 2. fejezet):

"...de furcsa így sétálni, hiszen nincs is hova mennie. Ez új és izgalmas gondolat volt. (...) itt csak el lehet menni valahonnan, valahová nem." 

És itt már elindul a másolvasatú emlékek sorjázása, amikor az egyik férjével való alaptörténet őszinte felidézése során az olvasónak lehet más olvasata, olyan, ami merőben eltér Joan konklúziójától: "Igenis Rodney szerencséje, hogy ő állt mellette." (itt még az önigazolás győz).

Majd a 34. oldalon a vélt ráismerés: "Nincs kivel beszélni, és nincs mit tennem. El sem mondhatom, mennyire élvezem ezt a helyzetet." - írja Joan az egyik levélben, mert most még van mit csinálnia, van valamennyi levélpapírja és könyve is.

5. A feszültség a 42. oldalon (3. fejezet) fokozódik, mert nem jön az esőzés miatt a várt vonat, nem jön négy-öt-hat napig, nem lehet autót hívni és telefonálni sincs hova, viszont itt jó az idő, szép napos.

A 43. oldalon meg is fogalmazza Joan, hogy úgy tűnik, beteljesedik a Blanch-sal való találkozásakor említett kívánsága, "Semmi dolgom az égvilágon. Még olvasnivalóm sincs. Alighanem jót fog tenni a semmittevés. Pihenőkúra a sivatagban.", nem csinál úgy az író, mintha ez véletlen lenne, jelzi, megbízhatunk benne, vezeti az olvasót.

Még mindig van levélpapír, Joan most megpróbál levelet írni lányának, Barbarának, ennek mentén kalandozunk újabb történetekben, ahol Joan már nem érti, miért ezek, és miért így jutnak eszébe, és itt már bekúszik a változás, változtatás kívánása, mikor meglátja belső szemeivel férje fáradt arcát (54.o.).

6. Idő-idő-idő, végtelennek tűnő idő, és kellemetlen, rossz érzések hullámai (4. fejezet).

Önigazolás: azért bírja ezt a helyzetet ennyire nehezen, mert eddig "olyan teljes volt az élete" - konklúziója most is felsőbbrendűségét bizonyítja (60. o.).

7. Következő stáció, egyre mélyebbre ereszkedünk, az 5. fejezetben a költemények fejbőli felidézésével indul (elfogyott az olvasnivaló), ez is felidézett emlékeken keresztül vezet (érdekes visszautalás erre, hogy már a vonatút során, az állomáson nem megy könyvet venni, ezt útitársa meg is jegyzi, mennyire elvan a gondolataival).

A 77. oldalon újabb felismerés: "Könnyű azt hajtogatni magunkban, hogy az egész dolog abszolút érthető volt és logikus, de korántsem olyan könnyű visszaszorítani azokat a fél- és negyedgondolatokat, amelyek úgy jönnek elő és tűnnek el, mint a kövek hasadékaiból kibukkanó gyíkok." Ez a hasonlat nekünk minden bizonnyal szép és érzékletes és sivatagi, elképzelhető, hogy emiatt is távoli, de tegyünk egy kísérletet, képzeljük el....... (no, milyen?) 

A 83. oldalon már megváltásnak érezné Blanche társaságát is, és ugyanitt tünetei, azaz azok alapján, ahogy hömpölyögnek benne az emlékek, gondolatok, érzések, még nevet is talál betegségének: agórafóbia - kérdés, hányszor teszünk mi is így, ahelyett, hogy mennénk tovább az önfeltárás fájdalmas útján.

98. oldal (7.fejezet): "Szavalással elütni az időt - ez nem volt valami gyümölcsöző ötlet, de mennyire nem! Az az igazság: van a költészetben valami roppant izgató. Valami nagy, lelket felkavaró erő...." - vallja ezt a költészet hatalmáról Joan szerepében a sikeres, ünnepelt, rajongott krimiíró.

A következő oldalon aztán sorjáznak a felvetések: "vajon felfedezhetünk egyáltalán olyat magunkról, amit nem tudunk?" "nem szoktam önmagamról gondolkozni...", "Sosem voltam egocentrikus", "De milyennek látnak engem mások?", és itt jelenik meg kimondva a félelem is, ami gyűrűzve fojtogat, mint a kigyó, vagy csak cikázik, siklik körülöttünk, mint a már említett gyík.

A 114. oldalon mondja ki az ügyvéd férj Averil nevü lányuk történetének most kendőzetlen felidézése közben a tézist, ami a történet befejezését is megmagyarázza, ha befejezted a regényt, lapozz ide vissza, így indul: "a házasság - folytatta Rodney - szerződés két fél között (...)"

A 145. oldalon Peter Sherston halálának története szép példa arra, hogy a másokkal megesett dolgokról homlokegyenest  máshogy vélekedünk, mint azokról, amik minket érintenek. (Hagyj időt most magadnak, hogy jöjjenek gondolatok ismerősi, baráti körből, tágabb környezetből, szomszédság, az ország, ahol élsz...)

A 149. oldalon, már a 9. fejezetben a régi társnő, a regény elején a bogarakat Joan fejében elültető Blanche az, akit kizárólag maga mellé vágyik, mert ő könnyed, kedves, nem botránkozik meg és nem is lepődik meg semmin.

A 8.és a 9.fejezet a tetőpont, a félelem, az elveszettség és a kétségbeesés őrjítő mélységébe zuhanás.

Már a 9. fejezet legvégén, aztán a 10. fejezetben sóhajthatunk egy jó megkönnyebbült mélyet azokkal a mondatokkal, hogy: "Ezért vagyok itt, hogy mindent jól megértsek... Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnöm, milyen nő Joan Sudamore..."

Aztán a 161. oldalon kristálytisztán megfogalmazza Joan azokat, amiket mindig is tudott, csak nem akart tudni, mert ő mindig is csak jót akart...

És eljut Joan a következő oldalon a feloldozás lehetőségéhez, a bocsánatkéréshez, el is határozza, hogy hazatértekor első dolga lesz...

...és végre befut a vonat.

A 10. és a 11. fejezetet olvasva kíváncsi nyugalomban még hiszünk a csodában, az újjászületésben, 

Megjelenik itt az az egyébként minden terápiás hatású ülés hatékonyságát növelő elem, hogy egy idegen embernek (pont azért, mert idegen) olyan magától értetődőbben és teljes őszinteséggel nyílunk meg, és tárjuk fel legmélyebb titkainkat, hogy magunk is rendre meglepődünk utána.

11. fejezet: a puding próbája az evés, és hogy a katartikus ötnapos életmódtábort követően a hátralévő ötnapos hazaút vége felé a 12. fejezetben Joan Londonban élő lányával teázva a pár oldallal korábban útitárs által bedobott háború lesz téma újbóli felemlegetésekor így summáz: "Senki sem akar háborút drágám. (...) Úgy vélem, az ilyen beszéd veszedelmes (...) Nemkívánatos ötleteket ad az embereknek.".

És, hogy sejtsük már a véget, és ne érjen majd annyira hideg zuhanyként, ezeket a mondatokat hallva "Avril elmosolyodott. Társalgásuk kapkodó és kihagyásos maradt.".

12.: nincs következő fejezet, Epilógus van, amit, ha kitépünk a könyvünkből (feltéve, hogy nem könyvtári, nem kölcsönbe kaptuk, és ha képesek vagyunk rá), akkor örökre megmaradhatunk abban a hiszemben, hogy ezután a kis 12. fejezeti intermezzo után a megtisztult és újraírt Joan bátran adja oda magát a való életnek, és őszinte szívvel, egymást erősítve haladnak tovább férjével közös útjukon.

-

Amiket nem fejtettem ki bővebben:

egyedüllét

elvonulás

meditáció

ingerszegény(?) környezet

tudok én pihenni

önbecsapás: minden jó, ahogy van; nem jó, de én nem tudok rajta változtatni

gyógyszerek, altatók

háború, nácizmus

külső segítő, pszichológus nélküli (vagy kontár által kísért) eredménytelen belső munka

ki is mondja, hogy azt bántotta, akit szeret

a környezetét nem, csak saját magát csapta be egész életében, és innentől ezzel a tudattal kell tovább élnie

folyamatosan nem hallja meg gyerekei felé irányuló, konkrétan megfogalmazott kritikáit

emlékek házassága 25 évéből, az iskolás évekből kamaszkorból és egy pillanatra gyermekkora, szülei is felidéződnek

-

Ebből az írásból teljesen didaktikusnak tűnhet az ebben a kiadásban 195 oldal terjedelmű kisregény, de én végig hálás voltam a szerzőnek, hogy csak pillanatokra engedte el a kezem, és annyira jó lesz majd a túlvilágon beszélgetni vele, hogy kedves Agatha Christie alias Mary Westmacott, ezt mégis honnan, hogyan és miért és mivégre, és miután felolvastam neki ezt az írást, hallom az aranyjánosi választ: "Gondolta a fene"

Az írás keletkezésének körülményei: Balatonberény, a regény elolvasása utáni harmadik napon 35 fokos kánikulában (párhuzam a regénybeli cselekménnyel?), mert ráadásul sivatagosodó Balaton-meder mellett, könyvklubban gyakorlott Lili lányommal rövid beszélgetést követően, az ő határozott utasítására írtam a fentieket.

 

gyász 3 tételben

Három tételnél tartok eddig, 2020. április 3-a óta, és mióta gyászul tanulok, tudom, hogy nincs szabály, bármeddig eltarthat.

Ez csak egy 'kis' választási veszteség, semmi "komoly", nem imádott társ halála, vagy szeretett szülő elvesztését követő árvaság érzés, csak egy remény veszett el ismét, többedszer, és a hit, amely működtette ezt a reményt:

I. április 5.

Kedves Ismerőseim, Ismerőseim ismerősei! Hivatásos gyászkísérőként úgy érzem, hogy a gyász kezdeti pillanatában, a sokkban vagyok, vagyunk sokan még, és azért írok, ha esetleg bizonytalanok lennétek, hogy helye van-e kétségbeesésnek, bizonytalanságnak, talajtalanság érzésnek, dühnek, félelemnek, kiábrándultságnak, ürességnek stb. stb. stb, akkor igen, helye van, nagyon is.

A nem hiszem el-től, a rossz lehet a fülem-ig bármi lehet, ambivalens érzések és még megkönnyebbülés is, hogy vége egy idegőrlő időszaknak.

Ilyenkor a konstruktív tervezés, racionális gondolkodás nem elvárt és nem szükséges, lehet és szabad nagyon szarul érezni magunkat és automata üzemmódban élni, dolgozni, és lehet ventillálni akár artikulálatlanul (nem kerek mondatokban, nem okosakat), de ajánlatos enni, inni, aludni, meditálni, ránkszorulót ellátni, de nem kell tudni gondolkodni.

Nem gyengeség gyászolni.

II. május 3.

Kedves Ismerőseim, segítsetek! Szerintetek a VÁLASZTÁSI VESZTESÉG megélése az illegális gyászok közé sorolandó?

Szavazást nem tudok létrehozni itt, ezért, ha megtisztelsz a véleményeddel, írd kommentben vagy üzenetben, hogy melyik: IGEN vagy NEM

Nagyon köszi!!!

Az illegális gyász olyan gyász, ami a környezet részéről nem elfogadott, azaz a veszteséget elszenvedő, krízisben lévő személyt „megfosztják” a gyász lehetőségétől, a veszteség mértékét

megkérdőjelezve, illetve azt relativizálva. -Kenneth Doka fogalmazta ezt meg 2001-ben. Ilyen előfordulhat többek között egy kolléga elvesztése, szeretői kapcsolatban bekövetkező halál, öngyilkosság nyomán, magzatvesztés, házi kedvenc elvesztésekor megélt gyász esetében.

III. május 10.

* A gyász az gyász * Kedves Ismerőseim! Köszönöm szépen, nagyon sokat segítettetek a facebookon kommentben, üzenetben és élőszóban az 'illegális gyász' fogalmának és a fogalomnak a választási veszteséghez köthetőségének tisztázásában!

Bár a fogalom hallatán (még most is) viszolygás fog el, elfogadom, hogy létez(het)nek olyan veszteségek, amiket az ADOTT környezet megkérdőjelez, degradál.

Az elfogadást segítette, amikor konkrét példákat ízlelgetve az általánosító -a társadalom- helyébe az -adott környezet- megfogalmazás lépett.

Az adott környezet (család, barátok, munkahely) értetlen, vagy akár gúnyos reakciókat adhat a Gyászoló veszteség-fájdalmát tapasztalva. Csak egy macska volt, ne izélj már, lesz másik - hallhatja a családban, az ADOTT környezetben, de a gazdi-csoportban (ha van olyanja) minden magyarázkodás nélkül megértésre talál.

Most őszintén, melyik 'legális gyász'-t nem fenyeget a veszély, hogy az ADOTT környezet elvárásával szemben, hosszabb vagy intenzivebb vagy hullámzóbb volta miatt illegálissá, el nem fogadottá váljon az ADOTT környezetben. Elég volt a szomorkodásból, idős volt már (pl. az édesanyád), légy már túl rajta.

Így hát, bár persze, sorolhatjuk a választási veszteséget az illegális gyász kategóriába, de, ha úgy érzed, ez érint téged, akkor jó, ha foglalkozol vele. Olyan közösségben, ahol elfogadás, megértés fogad. Együtt könnyebb.

másnap

 Keresgélem a szavakat az érzéseimre, melyik a legerősebb, azt hiszem, a megrendülésé, szerencse, hogy gyászkísérésben képzett vagyok, így hagyom, hogy a gyász eluralkodjon bennem, rajtam.

Üresség van, és az a veszteség vagy bántalmazás megélésekor tapasztalt lecsendesülés, rezignáltság, amikor picire húznám össze magam, hogy ne vegyen észre senki, hátha elkerülhető akkor a következő csapás. Ki tudja előre, mennyit bír el?

Sajog a döbbenet, a megváltoztathatatlanság döbbenete, fájdalom és riadalom a gyűlölet szeretetbe csomagolását tapasztalván. És nem vádolhatok senkit. Mindenki a saját érdeke szerint teszi, amit tesz, akkor is, ha téved. Tizenkét évig volt remény, düh, energia, és minden, ami élet.

Most üresség van, aztán érkezésre vár a félelem.

2022.02.12.

 Felmerült a gondolat - ez is milyen már, hogy "felmerült", meg hogy "gondolat", mindig is akartam írni, életem vágya ez, és Lili is mondta, és egy csomó terápiában és a mindenható coachingban is főmódszer az írás, a listázás, a naplózás.....-, most újra fölmerült bennem a gondolat, hogy leírjam, és ezzel persze ki is a mit is? Később, jut eszembe, születésnapomtól, újra végigcsinálom a Hat perces napló félévét, azt persze pluszban, és kezdem érezni a szokásos túlvállalást, hogy no még ezt bele....ez se maradjon ki..., nem ez nem ide illik, ez egy versből való, amit én írtam az oktatási rendszer elszenvedőjeként 1982 táján.... 

Felmerült a gondolat az írásra, évfordulók is vannak, eltelt egy év, hogy akkor még a már majdnem nyolcvan éves apámat hozzám költöztettem, addigi lakóhelyétől 250 kilométernyire, egy éve ekkortájt teljes nyugalomban mentünk egész napra kirándulni Lilivel, hiszen az első oltásra várakozási időt tölti apu biztonságban mellettem, aztán majd meglátjuk....

A nyaki érelzáródás diagnosztizálása előbb lett, mint az első covid elleni védőoltás. De a további elzáródásokat megakadályozó gyógyszer szedése mellett lett még őszig bezárólag két oltás, vagyis az influenza ellenivel még három, és béke van.

És évforduló, egy kialakult rend, szokások, megszokások.

Tényleg le akarom ezt írni?

Nem, nem derült égből villámcsapásként következett be a 2021. február elseje, apám hozzámcuccolása. 2014 augusztus 28. óta gondom, teendőm és felelősségem ő. Akkor nem halt meg, csak egy pillanatra összeesett, majd egy nyugodt éjszaka után rá lehetett beszélni, hogy saját kocsiján, unokájával az oldalán elautózzon a nyaralóhelyhez közeli kisváros kórházába, ahol menten ottfogták, az intenzív osztályon feküdt napokig.

Hónapok múlva, már otthoni, protekciós kardiológusváltás eredményeképp derült fény a koszorúérműtét szükségességére, amit végre is hajtottak 2015. március 12-én.

Ma 6-kor ébredtem (egy órával korábban, ahogy szoktam), megcsináltam az egy éve bevezetett reggeli rutint, müzlistálba egy púpozott mérőkanál (apró) zabpehely, vízforralóban a víz felforr, felöntöm, hogy híg legyen majd, aztán vagy magamnak is készítek egy kis tálkával, vagy egy bögre teát, vagy egy neszkávét, ma egy fűszeres fekete teafiltert forráztam magamnak, majd 2 perc múlva löttyintettem bele egy korty tejet, újratöltöttem a vízforralót, és egy (asszem) másfél literes ikeás üveg teáskannába elkészítettem apámnak a délelőtti adag folyadékot, most éppen citromízű teát. Apám nem érzi az ízeket sok éve, de azért a teában is törekszem a változatosságra. A citromos előtt fahájas almásat főztem ilyenkor reggelente. Aztán déltájt megtölti a kannát vízzel, és még iszik pár pohárral azt is. Már nem ellenőrzöm, megitta-e a 2 és fél - 3 litert, sokat iszik, remélem, eleget, pohár strigulázással kezdtük, nem is emlékszem, hány éve, zsörtölődve, de elfogadta, hogy az élet így is telhet, ivás és pisilés menetrendje szerint.

A teák után újabb adag forralt vízzel felöntöttem egy fedeles lábosba kimért, ebédre szánt fűszerezett és picit sózott kuszkuszt, mivel tegnap este nem tudtam, milyen programra leszek képes ma, majd elfelejtettem, szombat van, ezért még éjszaka megpároltam mikróban a zacskó mélyhűtött kelbimbót egy kis fokhagyma sóval, amit majd a kész kuszkuszhoz keverek és a keveréket kókuszzsíron átpirítom kicsit. Kisütöttem apámnak szintén a fagyasztóból két hamburger pogácsát is.

Fél 7-kor olvasni kezdtem, közösen olvassuk Lilivel (ő papíralapon, én ebook formában) Joan Didion memoárját. No, meg is érkeztünk, hogy ma miért kezdtem el végre írni. És még eszembe jutott, hogy a csütörtöki második alkalmú gyászcsoporton (ami csoport életem gyászcsoportvezetői debütálása) házi feladatként, persze kedv szerint, valamely feljegyzés, álom, érzés, napló írását javasoltam. Jó csoporttagom vagyok. 

Apu 8-kor kel, mikor egyedül élt, 10 órakor kezdte a napot és este 10-kor feküdt, közös életünk elején 9 órakor keltettem, ebből hamarosan 8 óra lett, a fekvés továbbra is 10 óra tájt.

Ekkor szunyókáltam már picit a korai kelés, és az olvasás miatt, de tíz perc múlva jön a késztetés, hogy írjam a naplót, nem bullet journalt, amit Lili, hanem itt ezt, és már 9 óra elmúlt, és most akkor mégsem indulok el a fürdőbe, ahogy vágytam?

bögrefül

 Beszéljünk a bögrefülekről

7 féle

Így ni