Nagyon sajnálom és nagyon elnézést kérek tőle, de elfelejtettem, ki javasolta úgy egy éve, hogy nézzem meg A kígyó ölelését , erre most nyílt módom a Bem mozi egy filmklubjában, és köszönöm.
Kedves kollégáimnak így ajánlottam tovább:
Szerintem nézzétek meg, ez egy jó film, mesterien van rendezve (ugye az élőbeszéd?), miközben nézi az ember (és ilyenkor mindig megróvom magam magamban, hogy általános alanyban beszélek), miközben nézem, nem is tudom, hogy milyen jó filmet látok, csak másnap reggel, mikor még gondolkodom rajta (mármint a filmen), meg a film után, mikor ott maradok ülve jövök rá, hogy mennyire jó. Mert a cselekmény nem fontos, azaz a cselekmény eszköz, hogy gondolkozhassunk, és mindenkinek annyit ad (mármint a film), amennyit kivesz belőle (persze a történet szintjén is érthető), és persze roadmovie is, mert sokat eveznek benne, és legalább két főszereplő el is ér valahova, spoiler nélkül annyi mondható, hogy az epizódikus dramaturgia szerint megjelenik két fehér kutató (az egyik a múlt század elején, a másik a közelmúltban) és egy sámán az amazóniai dzsungelben, középpontban van a helyi kultúra és az idegen hatás, és a nagyszerű az, hogy nem akar igazságot tenni, hogy mi is a jó, mi is a helyes ebben a földi életben (de nekünk nézőknek véleményünk természetesen lehet), és szerintem a film egyetlen célja az, hogy gondolkodtasson (és az tök jó, ha ezt még meg is osztjuk egymásal), persze van benne egy-két akár didaktikusnak minősíthető mondat, de igazából ez is csak segíti a gondolathullámzást a pro- és kontrázást, és a végén rájövünk, (vigyázat, ez már spoiler! is lehet), hogy miért fekete-fehér, és van benne egy pszichedelikus szeánsz is, de akkor az már csak a ráadás, mert kiderülhet, hogy a te célod eléréséhez hozzájáruló segítő kísérése volt a feladatod, de ez az én filmem, és ha megnézem újra, lehet, hogy egy másikat látok már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése