Most pedig az Ithaka (Katona József Sinház) asszem, a premiert követő előadásáról fogok áradozni, közhelyesen és szentimentálisan, mert nekem olyan katartikus élményben volt részem, mint kevésszer életemben. Mióta nem a színház a szakmám - idestova 20 éve- nem néztem meg egy darabot többször, de most az előadás felénél eszembe jutott, hogy ezt bizony többször szeretném látni még, és jajde erősen sajgott fel bennem -mert nekem akkor is, örökre az az igazi, a lényegi- a próbafolyamat átélésének hiánya.
Nagy várakozással mentem, és már ebben bukott az ígyszokottazlenni, nagy várakozásomat aztán utca, mit utca, sugárút hosszal verte az eredmény.
Persze, baromi ügyes megoldás, hogy a tengerbe érkezünk a nézőtérre, és mivel a díszlettel -Balázs Juli-, be vagyunk már vonva, a következetes rendezés meg is szólít minket nézőket, pici világítást is kapunk egy helyt, de ez csak amolyan finom, gyengéd karnyújtás, semmi agresszió, vagy interaktivitás, csak mégis annyi, hogy megvan az érzés, hogy ennek az avittas történetnek ma én is részese lehetek. Szeretem a "kukucska színház" bármilyen apró nyitását.
Borzasztó vagyok, mert az előadás utáni színlap tanulmányozásig én nem tudtam, ki a rendező, közben sem próbáltam kitalálni, és óriási, nagyon nagyon nagyon örömteli meglepetés volt, -mert amennyire hiányzott a rendezés a Nóra-Karácsony Helmeréknél-ből erről ITT , annyira megleltem most "általában és a részletekben" (idézet a linkelt posztból) is - , hogy ugyanaz a rendező, ide is írom Székely Kriszta.
Borzasztó vagyok, mert mit nekem Odüsszeusz, mit nekem Nagy Ervin (és a többiek), az író Závada Péter miatt mentem én.
És borzasztó vagyok, mert nemcsak a verseiből és néhány nyilatkozatából ismerve érdekelt újabb műve, hanem felmenője Závada Pál írásai és személye miatt. Hát számít egy író, egy művész személyisége? Dehogy! De azért annyira jó, hogy a Závada Pál ilyen jó ember, ahogy a riportokból és a róla nyilatkozóktól kiderül.
Ilyen érdekes olykor, hogy miért is nézzük meg ott és akkor éppen azt a darabot. Megpróbálod? De őszintén ám, mert különben csak rabolod a saját idődet :)
Az előadás olyan, mint egy klasszikus szeretkezés.
Az előjáték, mint egy nyitány ízelítőt ad a jóból, ami következik (jut eszembe, a Nóránál is fellelhető ez a technika, csak ott kicsit testidegen marad), aztán percről percre fokozódik, kavarog a hű történetmesélés mentén a játék, az élet szenvedélye, míg egyszer csak, most tessék figyelni, de vigyázni is, mert SPOILER, a madáchi űrben, orgazmusos katarzisban (és nem fordítva) robban - ekkor már csendesen sírdogáltam -, aztán a csendes, elnyújtott, jóleső kijózanodás, a megérkeztem (hoppá!) érzése - bocs, de ennyire jó az egész, hogy arra asszociálok, amerre az alkotók idézőjelben akarják idézőjel bezárva -
Minden és mindenki a helyén van, minden úgy van, ahogy lennie kell, annyira, hogy még az egyik jelenetben elcsattanó überciki pici poénocska kicsúszásának tök emberi magyarázata: "bocs, nem bírtam megállni" is csak a darab emberközpontúságát hangsúlyozza, és így persze rögtön kedveljük is, hiszen emberek vagyunk mi is. Vagy mi.
El akartam mesélni, hogy melyik a kedvenc jelenetem, de ahogy keresgetem, hogy melyik a leg, úgy sorjázik előttem végig az előadás, talán így egy kicsit mégis: Antikleia-Küklopsz-Kirké-Nauszikaá-Pénelopé..., na de persze, hogy Pallasz Athene-Odusszeusz....., na hát tényleg az egész, és úgy, ahogy van.
Azt mondják az előadásra, hogy feminista, hát én azt nem tudom, de ha ez a feminizmus, akkor szeretem.
![]() |
Bodnár Erika és Nagy Ervin |