Nagyon megküzdöttem ezért a filmért, már rég kinéztem és két hete készülök elmenni, de csak nem akadt társ hozzá, viszont egyre inkább úgy látszott, lekerül a mozi műsoról. Ma dönthettem, megvárom a kicsit késve elkészülő, immár estebéd sült zöldségeket kuszkussal és párolt kínai kellel körítve, vagy elszáguldok a Kinoba. Moziéhségem volt a nagyobb. És annyira rendesek voltak, bár egy kicsit késtem, megvártak a vetítéssel, aztán belátták, hogy bizony hétnél többen már nem leszünk, és elkezdődött.
Kint maradt a szokottnál is szürkébb télvégi péntek délután, és már az elején kétségbeestem, az első jelenetek jobb sarkába írták a helyszínt és az évszámot, a másodiknál már nem emlékeztem az elsőre, és zavart, mi van, ha ettől nem fogom érteni az egészet?
Aztán belesüppedtem a színekbe, a hangokba, a történetbe, sokszor gondolva arra, hogy a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) barátságos példája lehet ez a film, aztán pityergésre volt ok itt is, ott is, és nagyon örültem közben, hogy én nem ilyennek képzeltem Róbert Gidát, és hogy nekem nem Róbert Gida a főszereplő a Micimackóban, hanem a Mackó, de belemerülve a könyv születésének sé világhódításának folyamába az igazi kérdés az lett: Hogy fogom én újra megszeretni az eddigi életem bibliáját?
Nagy volt az ára a remekműnek, fájó és igazságtalan, egész életre kiható, de a dada, és az a két hét, mikor apja volt a fiúnak lett később a "csodálatos gyermekkorom volt".
Nézzétek meg: Viszlát Christopher Robin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése