szokás szerint nem a legjobb, nem a legjellemzőbb és nem a legmegindítóbb részletek, amiket kiragadtam Kun Árpád regényéből, viszont a regény maga leglegleg!
mindenkinek való, olvasmányos és misztikus és spirituális és racionális megható és elgondolkodtató, ironikus és életigenlő, az író egy korábbi interjúban hiányosságának rója fel, hogy a főhős szakmájának honi viszonyait nem ismeri, innen üzenem (bocs, de olyan jól hangzok :) ), hogy nagy szerencséje az olvasónak, hogy minden elfogultság nélküli ábrázolást kaphat a Norvégiában működő -sokunk tapasztalata szerinti kishazánkétól fényévnyi távolságra lévő- (szociális) ellátó rendszerről. de ne ezért olvassuk el. hanem mert csodákat találunk benne (igaziakat is), afrikaiakat, norvégiaiakat, mesehősöket, kalandokat bent és kint és még kijjebb, a hűvös afrikai jellem elvegyülését a fjordiak között és tanítást még az "itt és most"-ról, mert azt is lehet a boldog Északon.
*
-Nagyapám szerint nem oszlik a világ Jóra és Gonoszra, hanem minden, a tárgyak, élőlények, szellemek kicsit ilyenek, kicsit olyanok. Azok, akik két ellentétes oldalra osztják fel a világ erőit, önös érdekből teszik, azért, hogy bebizonyítsák, ők azoknak a jó erőknek a szövetségesei, amelyiket nem kell féken tartaniuk. Ennek következményeként a kezdetben szelídnek tűnő erők átalakulnak ellenségessé. És ez fordítva is igaz. Kitartás és odafigyelés kérdése, hogy egy ellenséges erő, mikor szelídül meg.
- Csakis a gondolkodás képes rá - papolt tovább nagyapám,- hogy mégis bekövetkezzék az, amit az emberek tudatlanságuk miatt pontatlanul csodának hívnak. Az, amikor a lehetetlen valami bámulatos fordulat által lehetségessé válik. A gondolkodás, ha kitartó és következetes, feltárja a világ működésének rejtett összefüggéseit, hatalmat kínál az embernek, aki azután megváltoztathatja azt, amit korábban megváltoztathatatlannak hitt. De a gondolkodás csodáját csak óvatosan és alázattal lehet használni. Mint minden hatalom, visszaélésre csábít.
-A bnokimók nem láttak semmi fenyegetőt a kislány különleges képességeiben, és csöppet se bánták, hogyha tényleg boszorkány lesz belőle. Azt viszont tudták, hogy nagyobb odafigyelést és több megértést igényel, mivel nem mindennapi természete saját maga számára lehet a legnagyobb a teher. Összességében sikerült olyan szeretetben felnevelniük, hogy elfogadja önmagát. Még ha néha elviselhetetlennek érezte is , soha nem keseredett bele saját természetfeletti természetébe, soha nem fordította azt önmaga és a környezete ellen.
-...a földkupacnak az oldalába bele volt szúrva egy peckesen meredező, ívesen megfaragott dorong, egy fallosz. Ami nem azt jelentette, hogy Legba bujálkodásra hajlamosabb lenne, mint a többi szellem, hanem azt, hogy ő gondolkodik közülük a legszabadabban, és szabadgondolkodóként fittyet hány az illemre, szereti provokálni azokat, akik kényelem szeretetből, gyávaságból belecsontosodtak a megszokásba, és ezt egy fallosz felmutatásával fejezi ki.
-Ha új, ismeretlen nyelven beszélek - minden kudarc ellenére, amibe a tudatlanságom miatt belebotlom -, mindig felszabadulok. Ha kimondok egy szót, az mindig frissen cseng, mint a teremtés igéje. Mindig lebeg. Még ha van is súlya, terhe nincs. Mintha csak eljátszanám, hogy beszélek, tudván tudva, hogy az igazi, magától értetődő valóság nyelve az apa- és anyanyelvem, a francia és a joruba. Azokon sose mernék olyan kínos és nehéz témákat érinteni, mint például norvégul, amit a cotonou-i misszión kezdtem el megtanulni a misszionáriusokkal társalogva.
-Beninben az egyszerű terepviszonyok miatt összevissza keresztezik egymást az utak, sehol se érnek véget.Norvégia fjordvidékén viszont sok helyen megszakadnak hirtelen, mert nem tudnak folytatódni egy-egy járhatatlan hegy vagy egy váratlan fjordág miatt.
-Nem reméltem, hogy ott áll még a bőrönd. Hogy egy délután, egy este és egy egész éjjel után se vitte el senki. Lelkiismeretem megnyugtatására azonban, amelynek szelleme (ennek magyarázata a következő posztban - Surabaya) akkorra szintén beért, arra kanyarodtam Oslóból kifelé menet. (...) Megállás nélkül tovább akartam hajtani, amikor a szemem sarkából észrevettem a közeli buszmegállóban a bőröndöt. (...) Az előbb már az is meglepett, hogy nem lopták el, most még jobban csodálkoztam, hogy senki se kotort bele. Az utolsó alsógatyám is a helyén volt, sőt minden száraz maradt benne, pedig az eső egész éjszaka esett. Ekkor értettem meg, hogy csakis azért nyúltak hozzá segítőkész kezek, hogy a telefonfülke mellől, ahol átázhatott volna, védett helyre vigyék át, ide, a tetővel fedett buszmegállóba. A bnokimók szétszórattak és azóta talán már kihaltak az utolsó szálig, gondoltam magamban, mikor beemeltem a csomagtartóba a bőröndöt. Egy becsületes, jámbor nép azonban még mindig maradt.Lám, a norvégok élnek.
-Nagyapám szerint saját énünk a legnagyobb illúziónk. Miközben azt hisszük, hogy a lelkünk, érzéseink, emlékezetünk, vágyaink hozzánk tartoznak, azok valójában mind olyan szellemek, amelyek bennünk találkoztak össze, és hosszabb-rövidebb időre egységet alkotnak. Saját énünk tehát valójában nincs, csak az ő pillanatnyi szövetségük. Ha messzi útra kelünk, a bennünk otthonra lelt szellemek felbolydulnak, esetleg még a szövetségük is felbomolhat. A helyét változtató testet mindegyikük saját ritmusában követi, vagy marad el mellőle véglegesen. Vagy éppen lehagyja, és eléje kerül. Például a csalódottság szelleme már órák óta várhatja ott, ahova az ámulat szelleme csak napok múlva érkezik meg. Már ha erre az utazó egyáltalán időt hagy, és a csalódottságától megigézve nem indul rögtön tovább, nem várva be az ámulatot.szokás szerint nem a legjobb, nem a legjellemzőbb és nem a legmegindítóbb részletek, amiket kiragadtam Kun Árpád regényéből, viszont a regény maga leglegleg!
mindenkinek való, olvasmányos és misztikus és spirituális és racionális megható és elgondolkodtató, ironikus és életigenlő, az író egy korábbi interjúban hiányosságának rója fel, hogy a főhős szakmájának honi viszonyait nem ismeri, innen üzenem (bocs, de olyan jól hangzok :) ), hogy nagy szerencséje az olvasónak, hogy minden elfogultság nélküli ábrázolást kaphat a Norvégiában működő -sokunk tapasztalata szerinti kishazánkétól fényévnyi távolságra lévő- (szociális) ellátó rendszerről. de ne ezért olvassuk el. hanem mert csodákat találunk benne (igaziakat is), afrikaiakat, norvégiaiakat, mesehősöket, kalandokat bent és kint és még kijjebb, a hűvös afrikai jellem elvegyülését a fjordiak között és tanítást még az "itt és most"-ról, mert azt is lehet a boldog Északon.
*
-Nagyapám szerint nem oszlik a világ Jóra és Gonoszra, hanem minden, a tárgyak, élőlények, szellemek kicsit ilyenek, kicsit olyanok. Azok, akik két ellentétes oldalra osztják fel a világ erőit, önös érdekből teszik, azért, hogy bebizonyítsák, ők azoknak a jó erőknek a szövetségesei, amelyiket nem kell féken tartaniuk. Ennek következményeként a kezdetben szelídnek tűnő erők átalakulnak ellenségessé. És ez fordítva is igaz. Kitartás és odafigyelés kérdése, hogy egy ellenséges erő, mikor szelídül meg.
- Csakis a gondolkodás képes rá - papolt tovább nagyapám,- hogy mégis bekövetkezzék az, amit az emberek tudatlanságuk miatt pontatlanul csodának hívnak. Az, amikor a lehetetlen valami bámulatos fordulat által lehetségessé válik. A gondolkodás, ha kitartó és következetes, feltárja a világ működésének rejtett összefüggéseit, hatalmat kínál az embernek, aki azután megváltoztathatja azt, amit korábban megváltoztathatatlannak hitt. De a gondolkodás csodáját csak óvatosan és alázattal lehet használni. Mint minden hatalom, visszaélésre csábít.
-A bnokimók nem láttak semmi fenyegetőt a kislány különleges képességeiben, és csöppet se bánták, hogyha tényleg boszorkány lesz belőle. Azt viszont tudták, hogy nagyobb odafigyelést és több megértést igényel, mivel nem mindennapi természete saját maga számára lehet a legnagyobb a teher. Összességében sikerült olyan szeretetben felnevelniük, hogy elfogadja önmagát. Még ha néha elviselhetetlennek érezte is , soha nem keseredett bele saját természetfeletti természetébe, soha nem fordította azt önmaga és a környezete ellen.
-...a földkupacnak az oldalába bele volt szúrva egy peckesen meredező, ívesen megfaragott dorong, egy fallosz. Ami nem azt jelentette, hogy Legba bujálkodásra hajlamosabb lenne, mint a többi szellem, hanem azt, hogy ő gondolkodik közülük a legszabadabban, és szabadgondolkodóként fittyet hány az illemre, szereti provokálni azokat, akik kényelem szeretetből, gyávaságból belecsontosodtak a megszokásba, és ezt egy fallosz felmutatásával fejezi ki.
-Ha új, ismeretlen nyelven beszélek - minden kudarc ellenére, amibe a tudatlanságom miatt belebotlom -, mindig felszabadulok. Ha kimondok egy szót, az mindig frissen cseng, mint a teremtés igéje. Mindig lebeg. Még ha van is súlya, terhe nincs. Mintha csak eljátszanám, hogy beszélek, tudván tudva, hogy az igazi, magától értetődő valóság nyelve az apa- és anyanyelvem, a francia és a joruba. Azokon sose mernék olyan kínos és nehéz témákat érinteni, mint például norvégul, amit a cotonou-i misszión kezdtem el megtanulni a misszionáriusokkal társalogva.
-Beninben az egyszerű terepviszonyok miatt összevissza keresztezik egymást az utak, sehol se érnek véget.Norvégia fjordvidékén viszont sok helyen megszakadnak hirtelen, mert nem tudnak folytatódni egy-egy járhatatlan hegy vagy egy váratlan fjordág miatt.
-Nem reméltem, hogy ott áll még a bőrönd. Hogy egy délután, egy este és egy egész éjjel után se vitte el senki. Lelkiismeretem megnyugtatására azonban, amelynek szelleme (ennek magyarázata a következő posztban - Surabaya) akkorra szintén beért, arra kanyarodtam Oslóból kifelé menet. (...) Megállás nélkül tovább akartam hajtani, amikor a szemem sarkából észrevettem a közeli buszmegállóban a bőröndöt. (...) Az előbb már az is meglepett, hogy nem lopták el, most még jobban csodálkoztam, hogy senki se kotort bele. Az utolsó alsógatyám is a helyén volt, sőt minden száraz maradt benne, pedig az eső egész éjszaka esett. Ekkor értettem meg, hogy csakis azért nyúltak hozzá segítőkész kezek, hogy a telefonfülke mellől, ahol átázhatott volna, védett helyre vigyék át, ide, a tetővel fedett buszmegállóba. A bnokimók szétszórattak és azóta talán már kihaltak az utolsó szálig, gondoltam magamban, mikor beemeltem a csomagtartóba a bőröndöt. Egy becsületes, jámbor nép azonban még mindig maradt.Lám, a norvégok élnek.
-Nagyapám szerint saját énünk a legnagyobb illúziónk. Miközben azt hisszük, hogy a lelkünk, érzéseink, emlékezetünk, vágyaink hozzánk tartoznak, azok valójában mind olyan szellemek, amelyek bennünk találkoztak össze, és hosszabb-rövidebb időre egységet alkotnak. Saját énünk tehát valójában nincs, csak az ő pillanatnyi szövetségük. Ha messzi útra kelünk, a bennünk otthonra lelt szellemek felbolydulnak, esetleg még a szövetségük is felbomolhat. A helyét változtató testet mindegyikük saját ritmusában követi, vagy marad el mellőle véglegesen. Vagy éppen lehagyja, és eléje kerül. Például a csalódottság szelleme már órák óta várhatja ott, ahova az ámulat szelleme csak napok múlva érkezik meg. Már ha erre az utazó egyáltalán időt hagy, és a csalódottságától megigézve nem indul rögtön tovább, nem várva be az ámulatot.
mindenkinek való, olvasmányos és misztikus és spirituális és racionális megható és elgondolkodtató, ironikus és életigenlő, az író egy korábbi interjúban hiányosságának rója fel, hogy a főhős szakmájának honi viszonyait nem ismeri, innen üzenem (bocs, de olyan jól hangzok :) ), hogy nagy szerencséje az olvasónak, hogy minden elfogultság nélküli ábrázolást kaphat a Norvégiában működő -sokunk tapasztalata szerinti kishazánkétól fényévnyi távolságra lévő- (szociális) ellátó rendszerről. de ne ezért olvassuk el. hanem mert csodákat találunk benne (igaziakat is), afrikaiakat, norvégiaiakat, mesehősöket, kalandokat bent és kint és még kijjebb, a hűvös afrikai jellem elvegyülését a fjordiak között és tanítást még az "itt és most"-ról, mert azt is lehet a boldog Északon.
*
-Nagyapám szerint nem oszlik a világ Jóra és Gonoszra, hanem minden, a tárgyak, élőlények, szellemek kicsit ilyenek, kicsit olyanok. Azok, akik két ellentétes oldalra osztják fel a világ erőit, önös érdekből teszik, azért, hogy bebizonyítsák, ők azoknak a jó erőknek a szövetségesei, amelyiket nem kell féken tartaniuk. Ennek következményeként a kezdetben szelídnek tűnő erők átalakulnak ellenségessé. És ez fordítva is igaz. Kitartás és odafigyelés kérdése, hogy egy ellenséges erő, mikor szelídül meg.
- Csakis a gondolkodás képes rá - papolt tovább nagyapám,- hogy mégis bekövetkezzék az, amit az emberek tudatlanságuk miatt pontatlanul csodának hívnak. Az, amikor a lehetetlen valami bámulatos fordulat által lehetségessé válik. A gondolkodás, ha kitartó és következetes, feltárja a világ működésének rejtett összefüggéseit, hatalmat kínál az embernek, aki azután megváltoztathatja azt, amit korábban megváltoztathatatlannak hitt. De a gondolkodás csodáját csak óvatosan és alázattal lehet használni. Mint minden hatalom, visszaélésre csábít.
-A bnokimók nem láttak semmi fenyegetőt a kislány különleges képességeiben, és csöppet se bánták, hogyha tényleg boszorkány lesz belőle. Azt viszont tudták, hogy nagyobb odafigyelést és több megértést igényel, mivel nem mindennapi természete saját maga számára lehet a legnagyobb a teher. Összességében sikerült olyan szeretetben felnevelniük, hogy elfogadja önmagát. Még ha néha elviselhetetlennek érezte is , soha nem keseredett bele saját természetfeletti természetébe, soha nem fordította azt önmaga és a környezete ellen.
-...a földkupacnak az oldalába bele volt szúrva egy peckesen meredező, ívesen megfaragott dorong, egy fallosz. Ami nem azt jelentette, hogy Legba bujálkodásra hajlamosabb lenne, mint a többi szellem, hanem azt, hogy ő gondolkodik közülük a legszabadabban, és szabadgondolkodóként fittyet hány az illemre, szereti provokálni azokat, akik kényelem szeretetből, gyávaságból belecsontosodtak a megszokásba, és ezt egy fallosz felmutatásával fejezi ki.
-Ha új, ismeretlen nyelven beszélek - minden kudarc ellenére, amibe a tudatlanságom miatt belebotlom -, mindig felszabadulok. Ha kimondok egy szót, az mindig frissen cseng, mint a teremtés igéje. Mindig lebeg. Még ha van is súlya, terhe nincs. Mintha csak eljátszanám, hogy beszélek, tudván tudva, hogy az igazi, magától értetődő valóság nyelve az apa- és anyanyelvem, a francia és a joruba. Azokon sose mernék olyan kínos és nehéz témákat érinteni, mint például norvégul, amit a cotonou-i misszión kezdtem el megtanulni a misszionáriusokkal társalogva.
-Beninben az egyszerű terepviszonyok miatt összevissza keresztezik egymást az utak, sehol se érnek véget.Norvégia fjordvidékén viszont sok helyen megszakadnak hirtelen, mert nem tudnak folytatódni egy-egy járhatatlan hegy vagy egy váratlan fjordág miatt.
-Nem reméltem, hogy ott áll még a bőrönd. Hogy egy délután, egy este és egy egész éjjel után se vitte el senki. Lelkiismeretem megnyugtatására azonban, amelynek szelleme (ennek magyarázata a következő posztban - Surabaya) akkorra szintén beért, arra kanyarodtam Oslóból kifelé menet. (...) Megállás nélkül tovább akartam hajtani, amikor a szemem sarkából észrevettem a közeli buszmegállóban a bőröndöt. (...) Az előbb már az is meglepett, hogy nem lopták el, most még jobban csodálkoztam, hogy senki se kotort bele. Az utolsó alsógatyám is a helyén volt, sőt minden száraz maradt benne, pedig az eső egész éjszaka esett. Ekkor értettem meg, hogy csakis azért nyúltak hozzá segítőkész kezek, hogy a telefonfülke mellől, ahol átázhatott volna, védett helyre vigyék át, ide, a tetővel fedett buszmegállóba. A bnokimók szétszórattak és azóta talán már kihaltak az utolsó szálig, gondoltam magamban, mikor beemeltem a csomagtartóba a bőröndöt. Egy becsületes, jámbor nép azonban még mindig maradt.Lám, a norvégok élnek.
-Nagyapám szerint saját énünk a legnagyobb illúziónk. Miközben azt hisszük, hogy a lelkünk, érzéseink, emlékezetünk, vágyaink hozzánk tartoznak, azok valójában mind olyan szellemek, amelyek bennünk találkoztak össze, és hosszabb-rövidebb időre egységet alkotnak. Saját énünk tehát valójában nincs, csak az ő pillanatnyi szövetségük. Ha messzi útra kelünk, a bennünk otthonra lelt szellemek felbolydulnak, esetleg még a szövetségük is felbomolhat. A helyét változtató testet mindegyikük saját ritmusában követi, vagy marad el mellőle véglegesen. Vagy éppen lehagyja, és eléje kerül. Például a csalódottság szelleme már órák óta várhatja ott, ahova az ámulat szelleme csak napok múlva érkezik meg. Már ha erre az utazó egyáltalán időt hagy, és a csalódottságától megigézve nem indul rögtön tovább, nem várva be az ámulatot.
