Csütörtökpillanatok
2015. február 26. - Mérei Ferenc Szakkollégium
A szememet úgy próbálom mozgatni, mint egy kamerát, filmet forgatok, Woody Allen-félét, Schumann Esz-dúr zongoraötösének futamaira pásztázom végig a Wesselényi utca házsorait és ázó embereit. - A Mérei Ferenc Szakkollégium csütörtöki naplóját Seres Lili Hanna írta.
- 2015. február 26.
1. pillanat
Az azonosság az elv kérdéseiben. A mondat, amivel ébredek. Vagyis inkább cím. Tanulmányszerű, csak nincs értelme. Legalábbis elsőre. Tanulmánycímekkel van tele a fejem. Nem kapcsolódik hozzá álomelőzmény, legalábbis olyan nem, amire emlékeznék, mert azokban, amikre emlékszem, nem tanulmányok, hanem múltbéli fiúk vannak. Kettő közülük, egy, akihez sajnos nem volt túl sok közöm és egy, akihez sajnos túl sok volt, egymás mellett ül, az álmomban ismeri egymást. Úgy teszek, mintha nem venném észre őket, de azt hiszem, az egyikük észrevette, hogy észrevettem.
4500. pillanat
Még mindig nem értem, miért nem szoktam át teljesen a Tilos Rádióra. Erősen belém ivódott az a reggeli mozdulat, ahogy a Klubrádióról áttekerek egy kis zenéért a Petőfire. Az, hogy épp hol áll a rádió, jelzi, ki volt utoljára a konyhában, én vagy anyukám. Bár mostanában azért ez változatosabb. A reggeli rádiózásom mégis mindig a Petőfire korlátozódik. Szerencsére Kistehén megy. Úgy csinálom a kifliket, ahogy nagypapám szokta. Megvajazom és az olajtalan serpenyőre teszem. Isteni lesz.
5400. pillanat
A meghitt reggelizés közben magabiztos mozdulattal feldöntöm a bögrét, amiben mézes tea van. Leforrázom a combom, leöntöm a köntösöm, az asztalt, a szőnyeget. Egy pillanatra se leszek ideges. Túl korán van még az idegeskedéshez.
9600. pillanat
A polc alatt talált szőlőzsír nyár ízű. Ideje elindulnom. A Petőfi ma a kedvemben akar járni, a Good Luckot játssza. Vajon mennyi idő kell egy túró rudinak, hogy a táskámban összenyomódjon?
10380. pillanat
74-es troli, némi nyomogatás után a Bartók Rádiót hagyom a fülemben. A szememet úgy próbálom mozgatni, mint egy kamerát, filmet forgatok, Woody Allen-félét, Schumann Esz-dúr zongoraötösének futamaira pásztázom végig a Wesselényi utca házsorait és ázó embereit. Tökéletes magyar Woody Allen vagyok.
10800. pillanat
Azt hiszem, a buszvezető diszkrét dudálásával azt akarja jelezni, hogy lépjek hátrébb, mert mindjárt fröcsköl. Milyen rendes tőle. Kár, hogy későn kapcsolok.
10980. pillanat
12.960. pillanat
„Proust makrostruktúrája, ugyanúgy, mint disszonáns ön-narrációjának mikrosruktúrája, maximalizálja az elbeszélő én és a tapasztaló én közötti távolságot, így minden tekintetben az első személyű elbeszéléseknek azon csoportjába tartozik, mely a legtávolabb esik az autonóm monológtól.” (Dorrit Cohn és én az Egyetemi Könyvtárban)
24600. pillanat
Andival átmegyünk a törökből a teszkóba. Azt hiszem, kibírom, hogy ne vegyek csokit, úgyis mindjárt hazamegyek, de ott állunk a polc előtt, kiszúrom azt a nyolcvan forintos kókuszost, minden sós étel után kell valami édes, ez már függőség, dehogy bánom.
26280. pillanat
Ha azt mondom, „Miután hazaérek, bekapcsolom a rádiót, átöltözöm és kiveszem a kontaktlencsémet. Néha bennhagyom, ha csak kis időt töltök otthon. A gépet is bekapcsolom. Teát főzök. Sajnos el kell fogyasztanom az utolsó zen chait.”, akkor a duratív-iteratív jelenidejűséget hirtelen áttolom a pillanatnyi jelentésbe. A példa sántít, azért ez nem ugyanaz, mint Csehov novellájában, amit Cohn elemez, de hát muszáj próbálkozni, ha már ezen jár az agyam.
31620. pillanat
Vigasztalhatom magam nutellás kenyérrel, de egy jó barátnál nincsen jobb. Azért azt nem bánom, hogy hoz kakaós csigát.
45000. pillanat
Kell az a negyedik H&M-es nadrág? Kettős Mérce-beszélgetés a fogyasztásról és a munkáról az Aurórában. Fáradt vagyok, a fejem váratlanul elkezd fájni, de érdekes a dolog, ráadásul a végén a közönség is aktivizálódik, aztán megint nehéz eljönnöm az Aurórából, ide-oda beszélgetek, résztvevőkkel is, szervezőkkel is, de az udvaron hideg van, sikerül elindulnom. Ráadásul kétszer is. Nyilvánvaló, bármilyen hatalmas és rikító színű az esernyőm, bent felejtem. Még jó, hogy esik, különben csak otthon venném észre. Ha.
52500. pillanat
A villamos csuklós része mellett állva várom, hogy kiömöljenek az emberek az ajtón. Hihetetlen, de hallom a csuklón keresztül a bentiek nevetését, mintha egy függöny választana el minket, nagyon furcsa. Ahogy belépek, rájövök, hogy mégsem az annyira. Hangosak, éles a hangjuk, affektálnak, nem tudom, én lettem-e hirtelen öreg és fáradt (fáj még a fejem?), vagy ez tényleg elviselhetetlen. Ők is a Wesselényinél szállnak le, sok lépéssel mögöttük is tisztán hallom, hogy valami feleségül vevésről beszélnek. De legalább boldogok.
56160. pillanat
Nem bírom megérteni azokat az embereket, akik nemmel válaszolnak arra a kérdésre, hogy kérnek-e túró rudit.
64320. pillanat
Az azonosság az elv kérdéseiben. A mai álmom megírja a szöveget a címhez.
Seres Lili Hanna
Mérei Ferenc Szakkollégium
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése