Ó kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége,
Hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.
Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe ünnepel,
Csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran úszik el,
De Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj!
Vörös vércsepp koppan,
S a kapitány a fedélzeten
Vérbe fagyva, holtan. Kapitány! Ó kapitányom! a harang érted kondul,
Kelj fel – hiszen zászló leng – a néped érted tódul,
Harsogó kürtöknek, szalagos csokroknak ki tud ellenállni,
Téged hív a hullámzó tömeg, a hőst akarják látni.
Kapitányom! drága atyám!
Karom fejed alá fontan,
Mily szörnyű álom látni téged
Vérbe fagyva, holtan.
De a kapitány nem válaszol, ajka néma bágyadt
Nem érzi már tartó karom, arca békés, sápadt,
Hajónk kiköt, horgony csörren, az útnak most már vége,
A győztes hajó elérte célját, s visszatért a révbe.
Örvendjetek, zsibongjatok!
Én nem mozdulok onnan!
Hol a kapitányom fekszik,
Vérbe fagyva, holtan.
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése