Persze, elfelejetettem, (az egyik felfogás szerint) hányszor kell ismételni valamit, hogy szokássá váljon, a január közepi indulás óta (6 hete) ma volt a 16. kocogásom. Pezsgődurr és tűzijáték. (amire gondolok)
Nem röstellem itt is elmesélni, hogy én vagyok az az ember, aki (családi okok miatt) tesi tagozatos osztályban érettségizett, de a sporttól való távolságát nem érzékelteti még a Makó-Jeruzsálem páros sem, a kocogás/futás ellen való beoltottságom pedig saját legendáriumom szerint a rejtett baloldali csípőficamomból ered, mely okán nem tud mindkét lábam egyszerre a levegőben lenni (ahogy utánaolvastam, ez különbözteti meg a futást a bármilyen sebességű gyaloglástól) és aminek következtében nyomorékká is válhattam volna a 35 éves koromban bekövetkezett diagnosztizálás előtt 8 évvel szülés közben, és ami akkor születő lányom jobboldali, kengyellel szerencsésen kezelt, helyreállított csípóficamát okozta.
És most mégis. Pezsgődurr és tűzijáték.
Ezt mondjuk L. kezdte, és annyira örültem, hogy a covidgyanús betegségét követően tisztelt és imádott háziorvosunk megadta ehhez neki a végső lökést, hogy rögvest beláttam, elég volt a rendszeres mozgásról, futásról való prédikálásomból, irány nekem is a futókör. Azaz csak nekem, mert a házunk melleti parkot futópályássá újították fel, a felnőtt játszótér helyett viszont asszem még egy kutyafuttató lett, így most kerítés mögött játszódnak a gyerekek, és van két elkerített óriási tér, egy a kistestű, egy pedig a nagytestű kutyáknak, rendszerint az utóbbi kettő üresen, tünci-bünci ebek viszont folyvást ugribugriznak labdácskáik után a nyugágyak helyén. L. járdán futkorászhat lakhelye körül.
Nem szokás tehát -még-, mégis rém büszke vagyok (L.re és) magamra, és már hirdetem is baráti körben, az "az vagy, amit megeszel" szintén nemrégiben lecsöpögött felismerésemmel egyetemben.
(találhatsz posztot a blogon a Bélügyekről, de jobb, ha rögtön a könyvet olvasod)
Gabinak újságoltam legutóbb a kocogást 10-én, mikor Zalaegerszeg felé tartottunk kocsiján barátnőnk temetésére. Itt is köszönöm neki, hogy együtt utazhattunk, a több óra odavonat alatt úgy érzem, leterített volna a magány, így együtt készítettük lelkünket fel arra, amire nem lehet.
