mai

tudod, a nagyik is (akik nem pszichopaták), mindig meghatódnak

egy hónap két esemény

Most már kimondhatjuk, hogy a MagyarPosta nem engedélyez számomra egy hónapban két köszöntést, tavaly és idén is édesapám 250 km távolságból, 3 nap különbséggel, elsőbbségivel küldött képeslapjai közül (az első névnapi, a második születésnapi), rendre csak az egyik jut el a postaládáig, tavaly a második, idén az első - így egy év alatt lett meg mindkét ünnepemre a komplett köszöntés......picit szomorú vagyok....., de nagyon köszönöm apa, hogy mindig újra megpróbálod!

az idei <3

a szavak kötött jelentése

Lehet-e bátor egy ötvenes ember? Lehet-e bátor egy ötvenes nő?
Vagy csak vakmerő.....

Nincs megoldás

HPS Kultszalon, Láthatáron Csoport, Alice Miller, Martin Miller, van-e, aki e neveket nem ismeri?

Hát, én bizony nem ismertem egyiket sem január 30-ig, amikor is volt szerencsém a fent említett helyen megnézni a Hagyaték c. előadást, amit a fent említett csoport állított színpadra a fent említettek írásaiból (részben hagyatékból).

Először az 'elsőbenyomások'ról: régiesen szólva emeletes bérház az utcasarkon, érkezik a közönség, míg Fülöpre (itt vétek egy óriásit a GDPR ellen, mert nem kérdeztem meg, szerepeltethetem-e a posztban, haj-haj, de hát tényleg ő volt a társam az aznap esti színházra) várok, könnyedén megfigyelhetem, hogy kaputelefon benyom, kedves hang: negyedik emelet, és mivel Fülöp (bocs-bocs) befut, megismer és bemutatkozunk, már indulhatunk is gyalog felfele. Közben beszélgetünk, én próbálom szavaim mögé rejteni, hogy már az elsőn alig kapok levegőt, ezért nem is bánom, hogy a harmadikon belefutunk az emeletek végébe, kész, ennyi, nincs negyedik, nincs szalon, ez egy beugratós este. 

Nem, nem így történt, nézőtársak jelzik, hogy innen kizárólag lifttel tudjuk folytatni, valamiért nem bánom.

Fent széles-üveges bejáratok, sötét fa lépcsőház, majd kedves hang immáron testből közli, hogy a jegyeket nem, csupán a nevemet kéri, és széles mosollyal tudatja, hogy minden rendben, a listán vagyok, khm....

A (tanács)terembe lépve, látva a négyszögletű játszótér köré rendezett széksorokat (a két rövidebb oldalnál két sor, az egyik dobogón), érzem, hogy itthon vagyok, és stoppolom is magunknak az ajtóhoz közeleső rövidebb oldalon, a második sor közepén álló két széket. 

- Jó lesz itt? - kérdezem Fülöpöt, aki az imént mesélte, hogy a színházakban általában az első sor szélére ül (amit senki se szeret, és ezért üresen marad, teszi még hozzá) 

- Persze, jó - válaszolja rögtön, és nem értem, miért nem csodálkozom.

Nem mesélem el később sem Fülöpnek, bár sok szó esik színházról, előadásokról köztünk, miért irányítottam ehhez a székhez, bár bizonyára nem zavarta volna, ahogy az első sorban ülőt sem zavarta láthatóan, ahogy az egyik főszereplőt a másik főszereplő (több szereplő, se fő-, se mellék- nem volt) egy-két határozott és agresszív mozdulattal az ölébe lökte rögtön a darab elején.

Igen, erősen, hogy ne mondjam, a fizikai erőszak plasztikus ábrázolásával indulunk, én, rutinos színházi ember, biztos vagyok benne, hogy nem veri szét egyik a másikát, mert holnap is lesz azonos szereposztásban az előadás. De két néző ráébred, hogy nem ide szerette volna váltani a jegyét, és elnézést kérő arccal a terem legtávolabbi sarkából telibe világítottan kiavászkodik, jaaa, mert a világítás sem hagyományos, nincs semmi színházi allűr, két óriási, antik csillár lóg alá, az világít be egyformán mindenkit, szereplőt, nézőt egyaránt. 

- Nincs semmi baj - szól ki szerepéből Rába Roland, és ez nem tetszik, mert rögtön azon gondolkodom, vajon mennyire zavarta meg a szegény menekülők mozgása - erre az alkotó-közönségtalálkozón, az este harmadik részében egy néző rá is kérdez, amire (persze) nemleges választ kap -, nos, ha nem szól ki monológja közben a szerepéből, eszembe sem jut, hogy megzavarta a külső mozgás, ezzel viszont engem is kibillent egy időre nézői szerepemből.

A szövegegyüttest az alkotók tették színpadra Martin és Alice Miller könyvei és levelezése alapján, a szereplők eleinte meg-megszólítják a nézőt, majd, ahogy egyre mélyebbre merülünk, marad el a kifele  kommunikáció, és érezhetem magam egyre inkább partvonalra ültetettnek.

A színlap kétórás előadást ígér, ezért nem értettem, hogy 1 óra 10 perc elteltével (igen, az órámra néztem, mert érdekelt, hogy mennyi) miért fogja Feuer Yvette az ajtókilincset, és miért beszélnek a darab végefelére jellemző szöveget a szájukon.

Mert valóban vége lett egy hangsúlyos ablaknyitással - vajon ez a szokásos "ha egy puska lóg a díszletben, akkor annak el kell sülnie" dramaturgia, mert a terem egyik oldala végig óriási ablak? -, és pici szünet után következett a második rész, annak, aki még maradni akart (mi akartunk):

A jó M. Miller, akinek 2019-ben magyarul is megjelent könyve ihlette az előadást, azzal a feltétellel adta engedélyét, ha ezt a kb. 10-15 perces valakivel folytatott videóbeszélgetést, amiben a könyvét promózza, levetítik a mindenkori nézők előtt. A bejátszásból új infót nem kaptunk, de láthattuk, hogy Martin él, mozog, mosolyog.

Nem, nem mesélem el, miről szól a darab, csak annyit, hogy ha eddig azt gondoltad, megoldás lehet, ha az anya, egy szülő bocsánatot kér valamikor a gyerekétől az ellene elkövetett bűnökért, akkor ezt nyugodtan felejtsd el. 

Nincs megoldás.

bent

Fél kegyelmem

Elif Batuman: A félkegyelmű
fordította: Ruff Orsolya
Magvető 2019

Ez a regény első regény. Ez tény, nem ítélet.

Azt már az tizenkörüli oldalon éreztem, hogy ez nem az én történetem, de kíváncsi maradtam, hogy a török származású amerikai kortárs szerző, hogyan írja meg a török származású amerikai egyetemista lány életének néhány epizódját. 

És érdekelt az amerikai és a magyar 1995, mert a metro plakátok is azt ígérték, hogy az utóbbiról is sokat meg fogok tudni. 

A bajom az, hogy maga a történet, és a főszereplő belső útja nem keltette fel az érdekelődésemet. 

A regénynek pontosan a közepén jöttem rá, hogy ki lehet ennek a regénynek a célcsoportja, nagyjából a 16-28 éves bölcsész korosztályt, vagy a nyelvészet és a húszkörüli bölcselkedés iránt különösen érdeklődőt bírtam meghatározni. 

A cím, A félkegyelmű orosz, és ezen belül is Dosztojevszkij vonzalmat feltételez, a bevezető motto pedig prousti vagy proust-i - sajnos helyesírásunk ezt taglaló fejezetével különösen hadilábon állok különösen azok után, hogy a helyesírás.mta.hu a prous-ti formulát javasolta - mélységeket jósol. 

Van benne oroszozás, van benne a félkegyelmű kifejezés használva szerintem háromszor, ami helyek számomra teljességgel érthetetlenek, és gyakori a pillanatok, érzetek boncolgatása (ha ez proust-i, akkor van benne, amit a motto sugall). 

Több kérdésem lenne a fordítóhoz, de az olvasás haladtával elvesztettem az érdeklődésemet ebben is, ott van például, hogy 1995-ben ennyire magától értetődően használtuk-e a "vágom" kifejezést az értem szinonímájaként Magyarországon, nem a kétezres évek termése-e ez (?), és rendkívül aranyos a szegregált vidéki kocsma cigány kávéházként való említése. Megkérdezném például (és talán megkérném, hogy rajzolja le), milyen a "kifordított tál", ami persze sötétkék, mert az ég felszínének érzékeltetésére szolgál, mert én egyszerűen nem tudom elképzelni, a kifordított tál az én fejemben pont olyan, mint egy tál. És a kedvencem Lenin "kalapjának" emlegetése. Érdekelne, hogy mitől változott át a hosszú évtizedeken keresztül a köznyelvben és a fejen is (nekem is megvan a mai napig puha bőrutánzatból) szívesen használt Lenin sapka (leninsapka) kalappá (és ha ezzel a szereplő tájékozatlanságára kívánna utalni a fordító, nem jó válasz, mert ez nem derül ki a későbbiekben). És sok-sok kérdés merült fel még egy aprócska pillanatra bennem, de elengedtem rögtön, döntöttem, nem éri meg az energiám befektetését, hogy jelöljem és bosszankodjak rajta, inkább lapoztam.

A regényben szereplő Magyarország (is) már történelem, felkaptam a fejem a várséta során színházépületként megjelenő karmelita kolostor említésén, hogy az utcai telefonfülkék mindenhol kiválóan működnek Belgrád és az Egyesült Államok felé, hogy a Budapest-vidék viszonylatú buszközlekedés is tökéletes, és a hevesi térség minden állampolgára kedvesen-befogadóan öleli keblére és ajándékokkal halmozza el az amerikából érkező, török származású (tehát bevándorló), magyarul épp csak makogó suta, és leginkább egykedvűen létező leányzót. Szép a történet.

Látom, olyannyira elfogott az önző hazafigyelés, hogy a lényegi, szerelmi szálat nem is említem (temészetesen magyar a fiú, Iván), emiatt is, és a valóságon-létezésen való töprengések miatt is - a fordítás egy pici kigyomlálása után, és azzal együtt, hogy a bevezetőben megpróbáltam behatárolni a célcsoportot -, én egy mai "csíkos könyv", értsd (elsősorban) lányregény tanulsággal nagyocska lányok és romantikus felnőttek részére (annakidején Szabó Magda Abigéljét is csíkos könyvben olvastam) jelentetném meg, mert van benne valami. Csak az 505 oldal kicsit eltakarja.

Idézetek most nem írok ki belőle, mert azokat a youtube csatornán lehet meghallgatni, a csatorna linkje itt a poszt mellett jobbra található.

A könyvről Lili írt értő kritikát, ha megjelenik, frissítem a posztot, idelinkelem. Update: offline megjelenés lesz, nem lesz link, csak hír róla, hogy megjelent.

indiai masala chai (vagy csáj)