mindig problémám volt az életkorral, nemcsak a sajátommal, a máséval is, soha nem értettem, mért kellene megkülönböztetett tisztelettel lennem gyerekként a felnőttek felé csak, mert idősebbek, de megkülönböztetett tiszteletet mutattam mindig, ha valaki kevésbé ügyesen képes kapaszkodni a tömött 7-esen, mint én, viszont anyányival idősebb nőkollégámat sose vontam be székcipelésbe húszas éveimben, ha ő maga nem kérte
mindig problémám volt az életkorral, mert soha nem voltam abban a korban, aki számít, gyerekként hallgass volt a nevem, kamaszként "majd, ha felnősz, te is megérted (és hálás leszel)... pl. hogy mért kapod ezt...", (harminc év elteltével elmondhatom, hogy soha, egyik ilyen tételt sem igazolta számomra az élet), fiatal felnőttként hallgattam, hogy "ó, én a te korodban pl. a földgolyót cipeltem egyedül át a másik naprendszerbe..." (egy időre ez egy kicsit összezavart, mert rövid idő alatt több tucat földgolyóval a hátán egyedül bolyongó alakkal beszéltem), röviddel ezután együttérzően "már túl vagy azon a koron" és "ne csodálkozz, a mi korunkban... pl. mindenki szed vérnyomáscsökkentőt" (elnézést kérek beszélgetőtársam nevében, bizonyára ő is tudja, hogy nem mindenki), és "milyen jól tartod magad a korodhoz képest"
én a "te ezt még nem tudhatod"-ból átmenet nélkül kerültem át a "neked már úgyis mindegy" kategóriába, kimaradt az életemből az "érvényes vagy" korszak
ez az írás igyekszik csak az életkorhoz kapcsolódó problémáimról szólni tömören, dióhéjban, hogy ne merüljek el benne, a dagonyában, a részleteket cizellálva, de valahogy mégis felhívva a figyelmet, hogy állj meg már, ne legyints rám, rá, magadra, ha annyi idős vagy, amennyi, mert a te életed a tiéd, és ha nem így érzed, vedd vissza, ha akarod
